2015. március 26., csütörtök

Vlado Kapetanovic / Vitko Novi - 170 óra földönkívüliekkel 1. rész




Eredeti spanyol cím: 170 Horas con Extraterrestres
Megjelenési dátum: 1970-es évek közepe táján
Forrás: spiritufo
Fordító: Borosnyay Gábor

                   170 óra földönkívüliekkel
                                   1. rész 

Ajánlás
Nagyrabecsült barátomnak és embertársamnak,
Victor Arlés Baffa-nak



Néha történnek olyan dolgok is,

melyeket sokkal nehezebb elfogadni,

mint bármely fantazmagóriát.

Vitko Novi


A barátságosság az emberi életben

A legszebb dolgok közé tartozik.

Legyünk hát barátságosak!

Vitko Novi



Ahol sem közösség, sem tanítás, sem

együttműködés nincs, ott a szükséges

a tanítómester, a pénz, a tekintély.

Vitko Novi

BEVEZETÉS


Kedves Olvasó!

Már előre tudom, hogy meg fog lepni téged ennek a könyvnek a tartalma. Talán az ókori görög bölcsek ugyanúgy elcsodálkoztak volna, ha az elektromos áramot akartuk volna nekik elmagyarázni sok alkalmazási lehetőségével vagy egy embernek a Holdon való leszállását. Vagy ha egy olyan embert mutattunk volna be nekik, aki egy idegen szívvel él, egy lombikbébit, vagy sok más mai vívmányt, amelyeket 2000 évvel ezelőtt hihetetlennek és utópikusnak minősítettek volna.

Próbáld meg akár csak egy pillanatra elképzelni, milyen nehéz helyzetben érzi magát valaki, aki ilyen idegennek tartott dolgokról ír könyvet, jól tudva azt, hogy nálad, kedves Olvasó, minden szó furcsállást és meg nem értést vagy gúnyos mosolyt válthat ki.

Nem szándékom az, hogy mindenáron meggyőzzelek téged elbeszéléseim igazságáról, mert azzal alábecsülném intelligenciádat, kritikai képességedet és a saját szemléletmódodra való jogodat.

Ezért írtam korábban az „Apu, egy pénz nélküli világ”-ot, amely könyvben vannak részek a „170 óra földönkívüliekkel”-ből is. Az egyfajta novella, és egyes szám harmadik személyben íródott, bár minden történésről beszélgettem Zay-val és Ivanka-val, akik résztvevők mindkét könyvben. Két okból tettem ezt: először is azért, hogy megadjam az Olvasónak azt a lehetőséget, hogy logikus következtetései alapján és kényszer nélkül sorolhassa be tudatába a könyvet és annak tartalmát. Másodszor pedig azért, mert az Apu bolygón semmiféle egoizmus nem létezik, és ennek jegyében a szóhasználatában sincsenek szavak, amelyek az egyes szám első személyt írják le.

Én nem akarok az imént említettek által prédikátorrá válni, vagy olyan követőket gyűjteni, akik elő akarnák készíteni ezeknek az új ’isteneknek’ a megérkezését. Ők a Világmindenség távlataiból úgy fognak eljönni hozzánk, hogy ajándékokat hoznak a Föld lakosainak. Például javaslatokat egy új politikai szövetségre vonatkozóan, mert a Föld problémáit csak saját lakosai tudják megoldani, nevezetesen intelligenciájuk, a kutatás és a munka által, egy közhasznú társadalom céljával.

Ugyanígy az sem célom, hogy valamely díjat nyerjek vagy bármilyen elismerést vívjak ki magamnak azért, hogy leírom találkozásaimat a ’különös élőlények’-kel. Teljesen mindegy, hogy melyik földlakó találkozik úgymond véletlenül össze velük, komolyan fogja azt venni, és talán még sokkal fontosabb dolgokról fog tudni beszámolni, mint én, olyan adatokat és tényeket fog ismerni, amelyek meg tudnak valamennyit oldani környezetünk számunkra még elérhetetlen titkaiból.

Akármi is legyen a véleményed erről a könyvről, az elismerésre méltó lesz, mert az a te gondolataidnak egy terméke és lényednek egy megnyilvánulása. A te jogod az életre, gondolkodásra és döntésre szent és nem árt senkinek … Amíg lesznek atomok és mozgás, az univerzum végtelen kiterjedésében továbbra is fog teremteni és formálni életet, és lakosai fognak utazni a mindenségen át legmélyebb titokzatos mélységeibe.

Aggódok az emberekben lévő szolidaritásért, mert az emberiség egy puskaporos hordó tetején ül, és háború és pusztulás fenyegeti. A fegyvergyártás továbbra is az első helyen áll az emberi célok között. A fegyverarzenálok tovább dagadnak és az ágyúk nem szűnnek meg elpusztítani felebarátaink testét.

Atom-, hidrogén- és neutronbombák lebegnek fejünk fölött és egész földi létünket fenyegetik. Ezzel egy időben ’leküzdhetetlen’ és más, még ismeretlen betegségek gyilkolnak le ellenőrizhetetlen módon számtalan emberéletet  az éhséggel és nyomorral egyetemben.

Itt az ideje annak, hogy az emberek becsületes szándékkal a kutatás és a munka irányába forduljanak, mert ezek az egyetlen tényezők, amelyek hosszú távra garantálhatják az emberiség fennmaradását.

És ez a mélyebb oka is annak, amiért elbeszélem ezt a történetet, amely az apuiak tudományos és technikai fejlettségéről számol be, de egyben a földi élet múltjáról és jelenéről is. Én láttam az életünket az ’idő képernyőjén’ az űrhajókban, ott, a perui Andokban …

Kérek minden tudóst, dolgozót, tanárt és tanulót, katonát és kormányzatot, minden hívőt és hitetlent, férfiakat és nőket, hogy változtassák meg az emberiség történelmét, tegyék szebbé azt, azáltal, hogy mindenkorra megtiltják fegyverek előállítását, és megpróbálják megelőzni az agressziókat és háborúkat. Őszinteséggel és jóakarattal járuljanak hozzá egy barátokból álló társadalom megvalósításához, amelyben mindenki egyenértékű, egyként és békében élve. Ó, tanítsanak önzetlenséget, és sugározzák azt ki a mindenségbe, hogy korrigálják az univerzumban a negatív földi konzekvenciákat. Fáradozzunk tehát azon, hogy végre felváltsuk a hadisikereket egy heroikus békére.

Gondolj arra: Az egoizmus az oly hatalmas értelmed találmányait fegyverré alakítja, ami emberi életeket olt ki. Tégy meg mindent az élet megmentéséért!!

Mindent a többiekért!

1960. MÁRCIUS 10., CSÜTÖRTÖK



1960. március 10, csütörtök napja eltelt. A huallancai vízierőmű összes gépe üzemelt. Ez az erőmű egy a legmodernebb műszaki eszközökkel készített alagútban működött a perui Andok meredek sziklái között a Santa folyó jobb partján a Huaylas-völgyben. Mint szokásos volt, azt az éjszakai műszakot is mint a műszaki szakszolgálat vezetője különösebb zavarok nélkül tölthetném el, gondoltam. Remélhetőleg nem lesz áramkimaradás, amit néha azok az erős esőzések vagy heves széllökések okoznak, amelyek a Fekete Kordillerákban gyakorta előfordulnak. Mert épp itt halad el a Huallanca-ból a chimbotei áramfogadó központba tartó nagyfeszültségű távvezeték. Chimbote mintegy száz kilométerrel északabbra fekvő város.
Egyszer csak hirtelen egy karvaly repült el a generátorok fölött, és letelepedett egy magas falból kiálló vasrúdra. Hevesen forgatta a fejét az egyik irányból a másikba. Ez a magatartása meglepett engem, mert a madár minden valószínűség szerint cikkcakkrepülésben jött végig a normál esetben fényesen kivilágított, kábelekkel és más elektromos berendezésekkel ellátott alagútban, amely a Santa folyó hídjánál kezdődik és a gépteremig vezet. És ez mégiscsak 114 m hossz a sziklahasítékon keresztül. Kisebb állatok, mint denevérek és fecskék gyakrabban bejöttek már a második kábelalagúton keresztül a transzformátorokig.
Ezen az alagúton csak minden másnap mennek végig a munkások, hogy ellenőrizzék az elektromos berendezések működőképességét. A ragadozó madár alaposabb megfigyelésekor arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára az első gépterembe tett kirándulása lehetett, és ezért még nem volt hozzászokva a generátorok zajához. Amíg a telefonhoz mentem, hogy értesítsem a belső szolgálatot a váratlan látogatóról, hirtelen kialudt a villanyfény, és a gépterem teljes sötétségbe borult. Úgy gondoltam, hogy az ok egy fölösleges áramlökés volt, és az okozta az árammegszakadást a kapcsolótáblán. Gyorsan biztosítottam a nagyfeszültségű transzformátorok hűtését, azzal, hogy összekötöttem az ilyen esetekre rendszeresített segédmotorok vezetékét a szivattyú-berendezéssel. Megragadtam egy lámpást, amilyet ilyen alkalmakkor mindig használunk, és bementem a bejárati csarnokba, ahol a transzformátorok voltak, hogy meggyőződjek a rendeltetésszerű hűtésről. Az alagútból való kilépéskor egy meglepetés ért. Mert annak ellenére, hogy az áramszolgáltatás meg volt szakadva, és éjszakai sötétségre és borult égre számítottam, a környék kb. 500 méteres körzetben nappali fényességűre meg volt világítva. Mivel az erőmű bejárata sziklás, magas szakadékos hegyoldalak között van, az első pillanatokban nem tudtam megállapítani, hogy honnan jött ez a különös megvilágítás.
Bementem egész a híd közepéig, hogy jobban lássak, ugyanis a folyó irányába kicsit megnyílt a völgy. Tekintetem önkéntelenül a látóhatárra tévedt. Egy csillaghullás volt arrafelé épp látható az égen, és az a gondolatom támadt, hogy ez a világos fény tán egy meteoritból származik, amelynek a becsapódása okozhatta az áramszünetet. Amint azonban elértem a híd közepét, megállapítottam, hogy a fény egy ovális tárgyból jött, amely egy óriási lencsére hasonlított és egy kis földnyúlványon állt a Kitaraqsa és a Santa folyók összefolyásánál. Ez a földnyúlvány a két folyó vize által évszázadok alatt egy egyenlőtlen szárú háromszögűre lett alakítva. Ez része volt egy sík résznek, amely az erőmű és az alagút munkálatai alatt raktérként és anyag-lerakóhelyként szolgált, mígnem egy sárlavina az 50-es években mindent el nem söpört.

A világító valami nem lepett nagyon meg, mert az ember technikai haladása napról napra fokozódik. Ami viszont különös volt, az a pislákoló színek és a fény erőssége volt.

Annak ellenére, hogy hosszabb időn keresztül néztem ezt a fénylő tárgyat, szemeimet nem zavarta a fény; ellenkezőképpen, minél hosszabb ideig néztem, annál jobban éreztem magam. Előbb egy pillanatig kavarogtak a gondolataim. Ki, mikor és miért vitte oda arra a jelentéktelen helyre azt a különös tárgyat? Tán a hadsereg állított fel speciális tudományos kutatási okokból egy színes üveggömbben egy rendkívüli reflektort? Kikapcsoltam a lámpásomat, amelyről időközben teljesen megfeledkeztem, és elindultam a világító tárgy felé. Közben nem felejtkeztem meg arról, hogy előbb leellenőrizzem a szivattyút a transzformátorok hűtéséhez és meggyőződjek arról, hogy minden rendben volt-e. Aztán tehát mentem tovább …

Az út végén találkoztam az éjszakai műszak ügyeletesével, név szerint Quiroz-zal, aki épp a körútján volt. Ő olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A nyugalma majdnem kibillentett egyensúlyomból. Azt gondoltam, hogy tán nincs valami rendben az értelmemmel és talán hallucinációim lennének. Ez nyugtalanná tett.

„Hello Quiroz, azt hittem, hogy sötétben leszünk”, mondtam normál hangon, hogy ne vegye észre izgatott állapotomat.

„Amint látja, én jobban ki vagyok világítva, mintha a limai San Martin téren állnék” válaszolta mosolyogva.

„Nem tudod, hogy mi van itt?” kérdeztem, miközben még néhány lépést tettem a fény irányába. Quiroz megfogta a bal karomat és nyugtalanul azt mondta:

„Kedves uram, ha fél, akkor ne menjen tovább. Néha kijönnek a repülő csészealjukból. Ezek jóakaratú lények, akik senkinek sem ártanak. A jóságukat el sem tudja képzelni. De kérem, hagyja őket békében, biztos nemsokára eltűnnek.”

A Quiroz által mondottakból két dologra következtettem: először arra, hogy ő is ugyanazt látta, amit én, másodszor pedig, hogy számára ismerős volt ennek a különös tárgynak a jelenléte, mert csak így tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ő tudta, hogy a tárgy személyzete nem rosszindulatú.

„Figyeljen már, Quiroz, meg tudja ezt nekem jobban magyarázni? Kik ezek, és mit akarnak itt?” kérdeztem egy kicsit emeltebb hangon.

„Ne kiabáljon már így, és ne haragudjon rám. Ezek azt állítják, hogy egy másik bolygón élnek. A fennsíkokon, ahol a birkapásztorok vannak, gyakrabban megjelennek.”

Quiroz megnyilvánulása azt hitette velem, hogy pszichikai zavarom van. Az Ég tudja, de most már még repülő csészealjakat is láttunk. Ez már sok volt nekem. Feldúlt lettem, de kitartóan mentem tovább.

A második világháború borzalmai, amelyekben kezdettől fogva egészen a keserű végéig nekem is részem volt, annyira aláásták a felebaráti szeretetbe vetett hitemet, hogy nem tudtam agresszívebb élőlényt elképzelni, mint az embert. Mivel ’támadásra és védekezésre’ voltam elkészülve, félelem nélkül haladtam az óriási világító lencse irányába. Quiroz állva maradt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és újból kért, hogy ne menjek tovább. Száz méterre a transzformátorok terétől és kb. 200 m-re a tárgytól egyszer csak két férfit láttam, hogy ott áll. Nagyok voltak, arányos testük volt lógó vállakkal. Az öltözékük a legfinomabb testhez tapadó szövetből készült, amelynek különös színe a fókák csillogó bőrére hasonlított. A tőlem balra álló férfi otthoni tájszólásommal ( montenegrói ) üdvözölt engem. Anélkül hogy erre reagáltam volna, spanyolul válaszoltam, és érdes hangon rögtön megkérdeztem:

„Kik vagytok ti, és mit akartok itt?”

„Kérlek, ne izgasd fel magad, kedves barátunk” mondta a férfi továbbra is az anyanyelvemen, „mi földönkívüliek vagyunk és az Apu bolygóról jövünk. Utazunk a világmindenségben, és ha ebben a galaxisban vagyunk, barátságos szándékkal meglátogatjuk a Földet is. Kérlek, bocsáss meg nekünk. Nemsokára elmegyünk innen.”

„Ugyan, menjetek a búbánatba, és ezt a ’földönkívüliséget’ meséljétek el a nagyanyátoknak, meg azt is, hogy képesek vagytok újra megfiatalítani őt, mint egy öregasszonymalom. De ne kerüljetek újra ide, mert boszorkakészüléketekkel az áramkimaradás révén nagy kárt okoztatok a chimbotei erőműnek.”

Így beszéltem hozzájuk, mert nem hittem a más világból jövő történetüknek és hogy ide jöjjenek látogatóba, egy olyan eldugott helyre, mint Huallanca. Sokkal inkább azt gondoltam róluk, hogy ezek egy műszakilag fejlett nemzet kémei, akik viccelődni akartak velem a „földönkívüliekről” szóló meséjükkel.

„Mondj nyugodtan, amit akarsz, de az áramkimaradás nem a mi hibánkból jött létre; egyébként az erőművedben újra van fény. Kedves barátunk, ne ítélj el magadban minket. Bocsáss meg nekünk, nem fogjuk elfelejteni. Mindent a többiekért.” Mondták végül mindketten majdnem egyszerre, majd visszatértek az űrhajóba.

Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy az űrhajó 3 óriási fényspirálon állt, melyek mindegyike nagy fényerejű méretes fénypárnákban végződött. Egy létrához hasonló valami szolgált a talajfelszínnel való összeköttetésre. Az ismeretlenek felmentek ezen a mondjuk létrán, majd maguk után húzták azt az űrhajó belsejébe. Ezután azonnal visszahúzódtak a fényspirálok is. Egy finom hangot lehetett hallani, mint egy szélfuvallatot. A szerkezet függőlegesen felemelkedett a magasba majd ide-oda szállva eltűnt a felhők között.

„Vajon milyen nemzetiségűek lehettek, mi a véleményed?” kérdeztem Quirozt, miközben mentünk vissza a transzformátorok terére.

„Uram, ezek a férfiak nem tartoznak egyetlen földi országhoz sem. Ezek földönkívüliek, ahogy mondták. Ott fenn Champara és Millwaqocha vidékén a parasztok és pásztorok gyakrabban látják őket. Se nem valami trükkről van szó, és ez számunkra nem is újdonság”, fűzte hozzá nyomatékkal.

„Na, ne izélj, Quiroz, csak nem hiszed komolyan, hogy ezek földönkívüliek. Tisztában vagy azzal, hogy mit beszélsz?” mondtam hangosabban.

Az a mód, ahogy Quiroz válaszolt nekem, azt juttatta eszembe, hogy el akarta titkolni ezeknek a különös lényeknek a jelenlétét, ami számomra még nevetségesebbé tette a dolgot, de azt megtartottam magamnak. Amikor elbúcsúztam tőle, az ismeretlenek szavai jutottak eszembe, akik, mielőtt mentek azt mondták, hogy „Mindent a többiekért!” Ez olyan viccesnek tűnt számomra, hogy hangosan fel kellett nevetnem. Minél többet tűnődtem ezen a váratlan találkozáson, annál inkább nőtt az a meggyőződésem, hogy az ismeretlenek egy hatalmas szervezet megbízásából kémkedtek, amely rendelkezett a csészealj alakú repülőgépek konstrukciójának titkával, és hogy Quiroz az egyik megbízottjuk volt. És tehát azért próbálta meg őket földönkívülieknek beállítani, hogy elterelje a gyanút róluk. Amikor visszaértünk az erőműbe, a villanyszerelő közölte velem, hogy az áramkimaradást egy karvaly okozta, amelyik rövidzárlatot okozott, amikor rászállt a nagyfeszültségű kábel egyik oszlopára a chimbotei erőmű közelében.

1960. ÁPRILIS 12., KEDD


Az egy felhőtlen nap volt, az ég pedig különösen kék. Az ancash-i magas, részben még feltáratlan hegyláncok az ég kékje számára egy felséges keretet nyújtottak szabdalt meredek ormaikkal. Egy pompás reggellel indult a nap, ami kiválóan alkalmas volt a hegyekbe tett szokásos kirándulásaimhoz. Előzőleg a fiatal Adrian Perezt kértem telefonon, hogy jöjjön el velem, aki egyben lelkes vadász, egyébként a karbantartási csoportunk tagja, és aki jól kiismerte magát a környék hegyi útjain és ösvényein. Nála találkoztunk, és azt határoztuk el, hogy a Los Cedros magashegyi szakadékot járjuk be. Ez az El Pato szakadék kijáratánál volt, Huallancatól Caraz irányába. Néhány pásztor azt mesélte nekünk, hogy arra vannak medvék, guanacok és más állatok, amelyek a Huaylas völgyben ritkán láthatóak. Összecsomagoltunk és elindultunk. A Los Cedros folyócska bal partján kapaszkodtunk fel. Már kora hajnaltól úton voltunk a hegycsúcs irányába, amely meredezett az égnek. Délben 4000 m magasságban elértünk egy fennsíkot, néhány percre kifújtuk magunkat és ettünk is valamit. Ezalatt a szünet alatt megegyeztünk abban, hogy a fennsík végéig megyünk el, majd visszatérünk a táborhoz. Egy jó ebéd után mentünk tovább. A táj sok sziklatömböt tartalmazott. Egyiket-másikat megjelöltük, hogy könnyebb legyen a visszatérés, ne tévedjünk el.

Adrian egyszer csak megállt, és valamin meglepődve mozdulatlan maradt. Aztán intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Mikor néhány lépéssel odaértem, abba az irányba néztem, amerre mutatott, és akkor egy kis sziklamentes tisztás közepén megláttam ugyanazt a tányér alakú szerkezetet, amit egy hónappal korábban láttam a huallancai erőmű mellett. Az azóta eltelt hetek alatt az a meggyőződésem, hogy akkor kémekről volt szó, csak tovább erősödött. És most minden újra eszembe jutott, és azt hittem, hogy az idegenek ez alkalommal is kémtevékenységet folytattak. A repülő szerkezet mellett néhány birka és kecske legelt. A tisztás egyik oldalán néhány férfi, nő és gyerek volt látható, akik egy tűzhely körül tanyáztak. Pásztorok voltak a családjaikkal, és elhatároztam, hogy egy kicsit összebarátkozom velük, hogy megtudjak valamit a szokásaikról és arról, hogy tudnak élni ilyen kies körülmények között 4000 m magasságban az örök hóval borított hegyek közelében. Perez egyetértett elhatározásommal. Mialatt egymás mellett mentünk, csak úgy mellékesen elmesélte nekem, hogy arrafelé gyakrabban landolnak repülő csészealjak, amelyeket földönkívüliek irányítanak. És hogy ezek jó szándékú élőlények, akik mindig segítenek a pásztoroknak és azok családjainak. Magamban összehasonlítottam ezeket a közléseket a Quiroz által tett kijelentésekkel, és meg voltam győződve arról, hogy mindketten valahogy mint megbízottak összeköttetésben álltak az ismeretlenekkel. Persze ezen gondolataimnak nem adtam hangot, hanem elhallgatva folytattam az utat. Nem sokkal ezután megérkeztünk egy tűzhelyhez, ahol 4 férfi, 3 nő, 4 gyerek és az a 2 ismeretlen üldögélt, akiket Huallancában láttam. Az idegenek jóakaratúan mosolyogtak, amint megláttak engem, de a helyiek úgy tűnt, sokkal kevésbé örültek látogatásunknak. Egy bajuszos férfi felállt, és kissé faragatlanul megkérdezte:

„Mit kerestek errefelé?”

„Semmi különöset”, válaszoltam, „pumákra vadászunk, és véletlenül erre vitt utunk.”

Az egyik idegen üdvözlően felém nyújtotta a kezét, én meg megfogtam. Aztán üdvözölte Perezt is, és ez megnyugtatóan hatott a parasztra. Mi is odaültünk közéjük a tűz köré. A többi pásztor ellenséges magatartása, valamelyest agresszív kérdéseik és tekintetük számomra megerősítették a gondolataimat: Biztos az összes itteni ember is ’meg van vásárolva’ az idegenek által, és féltek attól, hogy leleplezzük őket. És mivel fényes nappal volt, és nem siettem sehova sem, elkezdtem megfigyelni az idegeneket, hogy hacsak lehetséges, legalább az állampolgárságukat kiderítsem. Magas felépítésűek voltak, és ebben hasonlítottak más földi fajokhoz. Az egyetlen, ami megkülönböztette őket azoktól, a lelógó válluk és az arányos testformájuk volt. Egyéb vonatkozásban a többi fajjal összehasonlítva tökéletes keveréket képeztek. Az arcuk az arabokéra hasonlított, a szemeik a mongol fajéra emlékeztettek. Az orruk északi típusú volt, a szakálluk inkább egy indiaiéhoz hasonlított, a bőrszínük pedig világos rózsaszín volt. Miután behatóan megfigyeltem őket, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy kinézetre leginkább a mongolokra emlékeztettek. Jó szándékú kisugárzásuk volt, és bizonyára a parasztoknak is ez volt annyira szimpatikus. Egy kis ideig nem szólt senki. Akkor az egyik paraszt odajött hozzám és mondott valamit, amit azonban nem értettem, mert kecsuául, az anyanyelvén beszélt. Perez azonban megértette, és halkan azt mondta nekem:

„Azt mondja, menjünk el, mert nem kedvelnek minket.”

Fel akartam emelkedni, amikor az egyik idegen jött közelebb, odaült mellém és azt mondta:

„Maradj csak nyugodtan még, barátom, egy kicsit beszélgetni szeretnénk. Akkor majd talán tisztábban látsz minket.

„Az egyetlen, amit veletek kapcsolatban tudni szeretnék, hogy miért vagytok itt, és mi a célotok” mondtam. Az idegen úgy mosolyodott el, hogy azzal értésemre adta, nem vette rossz néven az én mogorva stílusomat. Megfogott egy fűcsomót, csavart rajta egyet, majd a következőket mondta:

„Tudjuk, hogy nem fogsz hinni megnyilatkozásainknak, de a te irányunkban megnyilvánuló magatartásod csak természetes, hisz minden porcikáddal elutasítasz minket. Mi azonban még szívesen maradnánk egy kicsit a te közeledben, hogy beszélgessünk még. Ezen kívül nem kell félned, hisz te fel vagy fegyverezve, mi pedig nem.”

Mialatt az idegen beszélt, észrevettem, hogy az öltözéke a legfinomabb szövetből volt, nylonhoz hasonlított. A nyaki nyílásnál 15 gomb volt elhelyezve hármas sorokban. Az öv tájékán, a bokánál és a csuklóknál kis zsebek voltak, amelyeknek nem látszottak nyílásaik, a cipők pedig az öltönnyel egy egységet képeztek. A fejüket egy szorosan illeszkedő kapucni fedte be, ami az arcot és a nyakat szabadon hagyta.

„A barátaidnak azonban egyáltalán nincs ínyére az én jelenlétem”, feleltem és ezzel a pásztorokra gondoltam, akik majdhogynem gyűlölködve néztek ránk.

„Ne aggódj emiatt, ők nem ártanak neked. Ők csak egy kicsit irigyek, vagy ahogy ti mondjátok: ’féltékenyek’. De nem agresszívek.”

„Igen, és hogy mondjátok ti?”, kérdeztem én egy kicsit gúnyolódva.

„A mi nyelvünkben nincs szó, ami akár közelítőleg is le tudná írni vagy ki tudná fejezni az egoizmust. Így azok a szavak sem léteznek, hogy ’én’, ’enyém’, vagy számomra …”

„Igen, természetesen, és most rögtön azt fogja majd mondani, hogy egy másik világból jönnek, ahol nem léteznek a tolakodó ’enyém’, ’tiéd’, ’számomra’ szavak; hogy ott az emberek repülnek, a nők nem szülnek, a növények beszélnek és még más vicces dolgot és boszorkányságot”, válaszoltam én türelmetlenül.

„Meg szabad téged kérnem egy szívességre?”, mondta az idegen udvariasan.

„Miről lenne szó?”

„Szabadidőmben szokásom az, hogy időközönként elvégzek néhány gimnasztikai gyakorlatot. Másoknak tetszenek ezek, és szívesen hallanám a te véleményedet is róluk.”

„Nincs ellen kifogásom. De siessen kérem, mert fáradt vagyok, és hamarosan el kell, hogy induljak visszafelé. Azonkívül nemsokára eleredhet az eső is.”

„Nem fogom elfelejteni”, felelte az idegen és mélyen a szemembe nézve hozzáfűzte, hogy „az ’én’ szót a mi bolygónkon csak névmásként ismerik, és azon felül annak semmilyen további egoista jelentése nincs. Nem tesz semmit, ha valamely földi hatalom kémjeinek tartasz minket. Neked jogod van így hinned, amíg majd egy napon a sejtjeid az ellenkezőjét bizonyítják neked.”

Felállt, és a vékony és átlátszó anyagból készült kapucnijával kezdte betakarni a nyakát, a fejét és az arcát. A füleihez egészen közel kinyúlt egy kb. 2 cm hosszú rész fénylő anyagból. Ez volt az első alkalmam, hogy láttam, hogy veszik magukra az idegenek ezt a leheletvékony anyagot, ami nem változtatott sem színükön, sem alakjukon. A mellettem álló másik idegen észrevette csodálkozásomat, és somolygott: „Ezt a szövetet és a kesztyűket csak a repülőgép nélküli egyéni repülésekhez használjuk. Védi az arcot és a kezeket.”

Szó nélkül vettem tudomásul, amit mondott. A tekintetem újra a másikra irányult. Ő épp akkor vette fel hófehér kesztyűit és készülődött a repülésére. Ehhez néhány lépéssel arrébb ment, majd megnyomta a mellén lévő egyik gombot. Erre azonnal felfúvódtak a bokájánál, a csuklóinál és az övénél lévő kis tasakok, kúpszerű alakot vettek fel. Egy halk szélfuvallatot lehetett hallani, és az idegen nagy sebességgel felemelkedett a levegőbe, ahol egy idő múlva eltűnt a felhők között. Átfutott az agyamon, hogy ezt a sebességet vajon a kis tasakoknak köszönhette. Azok valamilyen módon létrehozták a szükséges hajtóerőt. Leszálláskor biztos majd valamilyen ejtőernyőt fog használni, gondoltam. De ilyesmi nem történt. Amíg arra vártam, hogy meglássam a különös repülőst függőlegesen leszállni, Perez jött oda hozzám. Ő egy darabig beszélgetett a parasztokkal, most meg izgatottan oldalba bökött:

„Nézzen oda, uram!”

Elnéztem arra, amerre az ujja mutatott és megláttam az idegent vízszintesen szálldogálni a sziklák és fák fölött, mint egy madár. Elcsodálkoztam ezen a különös bemutatón, mert sose hallottam olyan tudományos felfedezésről, ami ilyen madárszerű repülést tett volna lehetővé. Ennek ellenére nem akartam engedni, hogy megváltoztassák a véleményemet ezeknek az idegeneknek az eredetéről. Tudatom nem vette be, hogy ők csak látogatóban vannak a Földön. Aztán egyszer csak hangtalanul, mint egy sas szállt le mellettem az idegen. Mosolyogva szólt hozzám:

„Tudnak ilyet a te földi barátaid is?”

„Hogy csináltad ezt?”, válaszoltam rá.

„Ezek a kis felszerelések az övem mentén meg a bokáimon és csuklóimon megtöltődnek pozitív ionokkal, és amikor üzemben vannak, az antigravitáció automatikusan beáll. Ez azt jelenti, hogy megszűnik a súlyunk. Ezáltal tudjuk elérni a kívánt sebességet és képesek vagyunk függőlegesen vagy vízszintesen, cikcakkban fel- és leszállni. Apun ezek a személyes repülések mindenkinél megvannak. Évbilliók óta hozzátartoznak a helyváltoztató eszközökhöz a mi bolygónkon.”

„Nem igazán tudom elképzelni, mi egy ion, és azt sem tudom, hol tart a műszaki haladás a Földön ezzel kapcsolatban. De az, amit most itt megmutattál nekem, még messze nem elég ahhoz, hogy megváltoztassam a rólatok alkotott véleményemet. Még mindig azt hiszem, hogy titkos tudást használtok arra, hogy befolyást gyakoroljatok naiv emberekre, hogy kihasználhassátok őket a ti céljaitokra.”

Az idegen egy pillanatig hallgatott, majd megint egy mosoly jelent meg az arcán:

„Mi az Apu bolygóról jövünk, amelyik a ti galaxisotokon kívül van. Az a feladatunk, hogy védjük a sejteket és mindent, ami él. Ez az oka annak, hogy állandóan úton vagyunk a világűrben. Elköteleztük magunkat arra, hogy minden élőlénynek segítsünk különböző módokon, anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk. Idővel meg fogja ismerni a mi létünket és ’természetfeletti erőinket’.”

Ezek után beszélt nekem az Apun egykor bekövetkezett robbanásról, a galaxisok keletkezéséről, a Föld és más bolygók első betelepítéséről, és sok érthetetlen és ésszel nehezen felfogható dologról. Az idegen elbeszélései bennem részint gúnyolódó érzéseket keltettek, részint viszont akaratlanul is szimpátiát.

Sok idő telt el azzal, hogy figyeltem a hajmeresztő magyarázatokra. Végül felálltam, szóltam Pereznek és elbúcsúztam a parasztoktól. Amikor a mellettem álló idegentől is el akartam búcsúzni, ő megfogta a kezemet és megindult hangon újra azt mondta: „Mindent a többiekért!” Ugyanezt tette a kísérője is. Az ő szavaiban is ugyanazt a megindultságot lehetett érezni. És így elbúcsúztak Pereztől is, miután együtt elindultunk hazafelé.

Útközben gondolataim elmerültek a nap történéseiben. Nem tagadhattam, hogy az idegen vízszintes repülő-bemutatója mély benyomást tett rám. Arra azonban mégsem volt elég, hogy meggyőzzön engem a Földünkön kívüli emberi lények létéről. Ugyanolyan kis mértékben hittem el a jövetelük általuk megadott okát. Elmondásuk szerint példájukkal a perui Andok parasztjait akarták rávezetni egy pozitív gondolkodásmódra. Az egyéni repüléssel kapcsolatban is sokkal inkább egy általam még nem ismert földi találmányt tartottam valószínűnek. Biztos így akartak az idegenek benyomást gyakorolni a többiekre. Másrészt az is simán elképzelhető, hogy mindezeket a mutatványokat hipnózis alatt mutatták be nekem. Mindenáron tisztán akartam látni ezekben a dolgokban, és elhatároztam, hogy beszélek róluk Perezzel.

„Figyelj csak Perez”, kezdtem lelassítva a lépéseimet, „kérlek meséld el nekem még egyszer pontosan mindazt, amit ezeknek az idegeneknek a társaságában láttunk, mert lehet, hogy egyes részletek elkerülték a figyelmemet.”

„De uram, hogy lehetne nem észrevenni akár a legkisebb dolgot is, amikor ilyen csodálatos események tanúi vagyunk! Más világok lakóinak a megjelenése ezen a vidéken nem rendkívüli dolog. Néhány év óta majdnem rendszeresen meglátogatnak bennünket. Először olyan kerek repülő szerkezetekben jöttek, amilyennel most is láttuk őket, később aztán a hagyományos repülőgépekhez hasonlóakkal.”

„Na igen, vannak náluk különböző repülő szerkezetek?”, szakítottam őt félbe.

„Természetesen. A hosszúkás szerkezetek lényegesen gyorsabban repülnek. A korong alakúakat vagy repülő csészealjakat elrepülésükkor egész addig lehet látni, amíg el nem tűnnek a szemünk elől. De ezek a repülőgéphez hasonlóak csak úgy egyszerűen eltűnnek a képből, úgy, hogy szemmel nem is lehet követni őket. Ezeket ők joggal nevezik ’fuvallatnak', mert olyan gyorsan eltávolodnak, mint a szél. Leszálláskor néha láthatókká válnak, de az is legtöbbször észrevétlenül történik. Hirtelen és váratlanul egyszer csak ott áll a repülőgép, mintha a földből nőtt volna ki.”

„Ezek az utóbbi gépek kisebbek mint a csészealjak?”

„Pontosan így van, ezek nem olyan nagyok. Vannak közöttük olyanok, amelyeknek különös szárnyaik vannak, melyeket a madarakhoz hasonlóan ki és be tudnak húzni. Mások a pillangókra hasonlítanak, vagy szivarra. Megint másoknak lóhere alakjuk van, és azok indulásnál mind behúzzák a szárnyaikat. Alig lehet észrevenni, hogy mikor és hogyan tűnnek el. Az itteni emberek kezdetben katonai repülőgépeknek tartották őket, mert majdnem ugyanúgy néznek ki. De aztán később, amikor felfedezték a mozgatható szárnyaikat, és a látogatók a madarak módján felemelkedtek a levegőbe, elkezdtek különös módon betegeket gyógyítani, felhőtlen égből esőt fakasztottak és hasonló ’csodákat’ vittek véghez, - az emberek azt hitték, hogy az Égből hozzájuk lejött angyalokról van szó. Ők maguk azt állítják, hogy a távoli Apu bolygóról jönnek, de ki tudja, lehet, hogy tényleg angyalok! Az abszolút biztos, hogy jóságos lények, akik mindenkinek a segítségére vannak, és senkinek sem akarnak ártani. Hogy végül is kik ők valójában, és mi a célja az ittlétüknek, azt nem tudom.”

„Láttad őket már korábban is?”, kérdeztem csodálkozva.

„Természetesen! Pont egy évvel ezelőtt meglátogattam egy rokonomat, aki a Kitaraqsa folyó mellett lakik. Ő elvitt akkor engem az egyik ilyen ott a közelben leszállt repülőgéphez. Az itteni emberek nem szívesen beszélnek erről a témáról, és azt állítják, hogy az Égből küldték őket ide számukra. Ezért tartanak attól, nehogy a helyi hatóságok vagy a hadsereg beavatkozzanak a dologba, és megpróbálhatnának megállást parancsolni nekik. Mert azt a parasztok és pásztorok soha nem szeretnék.”

Ez a Perezzel folytatott beszélgetés újra bizonyította számomra, hogy a mitológia milyen erősen gyökerezett ennek az Andoki népnek a hitbeli elképzeléseiben. Innen fakad az a felfogás is, hogy az űrhajók ’földöntúli, mennyei’ eredetűek. És hát akkor ennek következtében a személyzetük is jóságos kell, hogy legyen, természetfölötti adományokkal megáldva.

Még az alkonyat beköszönte előtt hazaértem, de a feleségemnek egy kukkot nem szóltam arról, hogy mi történt. Meg akartam akadályozni, hogy megzavartnak lássa lelki egyensúlyomat és aggódni kezdjen miattam. Annak érdekében, hogy családi életemet ne zavarjam meg, elhatároztam, hogy senkinek se beszélek erről az esetről.

Néhány nappal később Perez kivágott újságcikkeket hozott nekem az elmúlt évekből, amelyekben a nagyhatalmak kölcsönösen egymás számlájára írták a ’repülő csészealjak’ feltalálását. Ezek, és Perez elbeszélése a repülőgépekről megerősítettek engem abban a nézetemben, hogy az idegenek valamely földi nagyhatalom kémei. Annak érdekében, hogy ne kerüljek abba a gyanúba, hogy egy lehetséges bűncselekmény kapcsán én is megbízott vagyok, elhatároztam, hogy vadászszenvedélyemet és hegyi kirándulásaimat a következő hetekben kicsit korlátozni fogom. Mégis azonban ahogy telt az idő, úgy nőtt a kedvem is, hogy hódoljak kedvenc sportomnak. Abban találtam meg egy kiutat a helyzetből, hogy a Kitaraqsa folyó bal partja mellett döntöttem. Ez a vidék messzire esett attól, ahol az idegenekkel találkoztunk. Perez elutazott épp, és nem tudott elkísérni engem. Aztán egy nappal a kitűzött újabb kirándulás előtt a munkahelyemen megszólított egy Quispe nevű fiatalember, aki azt állította, hogy jól kiismeri magát a szóban forgó vidéken, és kért, hogy vigyem magammal. Én megörültem annak, hogy elkísér, és így megbeszéltünk egy találkozót a következő vasárnapra.

FOLYTATÁS:

2 megjegyzés:

  1. 'Apu' bolygó?
    Elhiszem.
    Nem a Tejútrendszerben van?
    Ezt is !! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen! Érdekes történet, annyi biztos!

      Törlés