2015. április 15., szerda

Vlado Kapetanovic / Vitko Novi - 170 óra földönkívüliekkel 5. rész



Eredeti spanyol cím: 170 Horas con Extraterrestres
Megjelenési dátum: 1970-es évek közepe táján
Forrás: spiritufo
Fordító: Borosnyay Gábor

                         170 óra földönkívüliekkel  
                                        5. rész

1961.   JANUÁR 1., VASÁRNAP

November második felében és egész december folyamán a szabadidőmben Joséval vándoroltam a hegyekben. Ez alatt az idő alatt csak háromszor találkoztunk földönkívüliek-kel, tehát bizonyára már nem voltak annyira érdekeltek az ebbe a régióba történő látogatásokban. Mint szoktuk, ezen a vasárnapon is korán elindultunk a hegyekbe. Ez alkalommal a Kitaraqsa folyó és a Los Cedros szurdok között mentünk a Millwaqocha hegy irányában. 10 óra tájban felérkeztünk egy olyan hegynek a csúcsára, amelyik a Hóheggyel szemben volt. Az ég majdnem felhőtlen volt, csak a két hegy között korlátozta enyhe köd a jobb látást. Kipihentük magunkat, és jobb látási viszonyokra vártunk.
Nem kellett sokáig várnunk. Enyhe északi szél kezdett fújni a magaslatoktól lefelé, és néhány perc múlva mindent tisztán lehetett látni. Velünk szemben egy közepes nagyságú fennsík volt különböző tisztásokkal, amelyeken juhok és kecskék legeltek. Egy domb oldalában néhány falusias kunyhó állt, amelyek ágakból és száraz gallyakból voltak összerakva. Azok előtt több személy ült egy tűz körül. 30-40 m távolságban a földönkívüliek egy repülő szerkezete állt, és fel lehetett tételezni, hogy személyzetük a pásztoroknál időzött.
„Ma szerencsénk van, uram! A földönkívüliek itt vannak. A legjobb az lenne, ha rögtön oda is mennénk”, kiáltotta José lelkesedve.
„Hát jó, José, de ez alkalommal a te feladatod lesz a földijeid lecsillapítása, ha nem kívánják a társaságunkat”, mondtam viccelődve.
„Talán egyáltalán nem is lesz erre szükség. Még az is lehetséges, hogy néhány barátom köztük van. Még nem is volt olyan régen, hogy szöget és drótot hoztam nekik, amire a kunyhóépítésnél volt szükségük. Lehetséges, hogy ma kérnek tőlem anyagot egy új kunyhójuk számára. Minden rendben lesz, menjünk nyugodtan.”
Felálltunk és elindultunk feléjük. Amikor a tűzhöz közeledtünk, egy meglepetés várt rám. A félig már kialudt tűz mellett körben férfiak, nők és gyerekek ültek, akik megosztották ebédjüket a három idegennel.
Négy kutya jött oda hozzánk, maguk módján üdvözöltek a farkukat csóválva, majd visszatértek a gazdáikhoz.
„Várjunk inkább, amíg befejezik az étkezésüket”, mondtam Josénak és hallani akartam a véleményét.
„Nem, jobb, ha odamegyünk. Már észrevettek minket, és ha itt maradunk, akkor megsértődnek.”
„És miért?”
„Azt mondják, hogy egy barátságosan közeledő idegen térjen be hozzájuk és kérjen tőlük ételt és maradást. Ha valaki nem teszi ezt, annak nem lehetnek jó szándékai és nem mint barát közeledik. Az itteni emberek azon a felfogáson vannak, hogy csak egy barát kér egy másikat valamilyen szívességre, és ezért nem kell elmennie előlük.” Ez engem az apuiak néhány szokására emlékeztetett, amelyeket a képernyőn láttam. Megállapítottam, hogy ők bizonyos mértékben hasonlatosak voltak az itt élő emberekhez. Ehhez tartozott például a napkultusz és a közösségben való élet.
Így elfogadtam José javaslatát. Amikor odaértünk, mindannyian felálltak, hogy üdvözöljenek minket. Az idegenek a következők voltak: Zay, Pedro, és kísérője, Lyn. Nagyon örültem, hogy őket láttam, mert már hozzászoktam egy kicsit Zayhoz és Pedrohoz, és ők néha hiányoztak nekem. A helybeliek biztattak minket, hogy üljünk le közéjük. Én Zay és Lyn közé ültem, Pedro pedig Zay mellé ült. José a jelenlévők közül ismert 2 pásztort, és oda ült hozzájuk. Megkínáltak egy tányér búzalevessel, aztán volt még főtt krumpli, kukorica és sajt. Közben figyeltem Zayt, Lynt és Pedrot, és azt akartam tudni, hogy ízlett-e nekik az étel. Nagyobb étvággyal ettek, mint José és én. Valami miatt önkéntelenül is mosolyognom kellett. Zay kitalálta a gondolataimat és rám pillantott. Lyn nevetett, Pedro pedig még ette az ételt, miközben megszólalt:
„Te láttad a képernyőn, hogy hogyan élünk mi, de nem tesz semmit, ha nem akarsz hinni abban. Ezek a te sejtjeidnek a végkövetkeztetései. De most magad látod, hogy úgy élünk, ahogy a képernyőn láttad.”
Lyn és Pedro kukoricamaradékokat dobtak a kutyáknak. Zay ölében egy fiatal kutyus volt, és sajttal etette azt. Csodálkoztam azon, hogy milyen szeretetteljesen bántak az idegenek a piszkos kutyákkal.
„Ami pozitív, az mindig fénylik, kedves barátunk. A pozitív dolog kinézhet csúnyán vagy szépen, lehet nagy vagy kicsi, fiatal vagy idős, tiszta vagy piszkos – de mindig a barátod lesz, és ez adja meg a legnagyobb értékét az élőlények között”, mondta Pedro, miközben rám nézett.
„A kutyák, a lovak és a delfinek az egyetlen állatok ezen a Földön, akik még magukban hordozzák az apui harmónia visszhangját. Az emberi odafordulás az itteni életük részét képezi.”
Pedronak adós maradtam a válasszal. Biztos, egy és más stimmelt. Az említett állatok mindig is az ember legjobb szolgái voltak. Engem mindezek a gondolatok egy kicsit összezavartak, és nem tudtam, miért kellett egyszerre olyan sokat gondolkoznom rajtuk.
A befejezett étkezés után Pedro, José és egyes pásztorok segédkeztek az egyik kunyhó tetejének építésénél. Zay, Lyn egy kutyával a karjaiban és én átmentünk az űrhajóba. Lyn megint megnyomott egy gombot a karosszékén. A képernyő a falon a próféták idejéből mutatott jeleneteket, ha nem tévedtem. Egy nagyra nőtt szakállas férfi, hosszú hajjal, emberek egy csoportjához beszélt, akik tisztelettel hallgatták őt. Az emberek öltözete és habitusa egy régen elmúlt korszakra engedett következtetni. Lyn bekapcsolódott a gondolatmenetembe:
„Valóban egy régen elmúlt korból látsz képeket. Az, aki ott beszél, az Zay, amikor  Mózes néven élt a Földön.”  Pillanatokra visszaemlékeztem más jelenetekre, amelyeket hasonló találkozások alkalmával láttam.
„Melyik alkalommal tartotta Mózes ezt a beszédét?”, kérdeztem Lynt. Zay rám nézett, mosolygott és azt mondta barátságosan:
„Ez akkor volt, amikor ismertettem az emberekkel a 14 szabályt. Meg kellett, hogy figyeljék azokat, és belőlük meg kellett, hogy tanulják egy közösségben folyó élet nagy jelentőségét, mint ahogy azt mi Apun már évtrilliók óta ismerjük. Akkoriban alapítottam meg az esszénusok un. iskoláját. Ez egy olyan szó, ami az apui ES NIE kifejezésből van levezetve. Ez ma értelemszerűen körülbelül annyit jelent, hogy ’egyesült erők’. Az idők során aztán ’esszénusok’ lettek belőlük. Ez csak az egyike volt sok próbálkozásomnak, hogy pozitívan befolyásoljam az embereket. Éspedig azután a hosszú szünet után, amit a kozmikus természeti jelenségek okoztak.
Mint ahogy egyszer már hallottad, azáltal az intergalaktikus utazások több százezer évre meg voltak akadályozva. Az volt a célkitűzésem, hogy vezessem a földlakókat, hogy újra megtanulják a közösségben történő társadalmi osztályok és diszkriminálás nélküli életet, amelyben a pénz és a munkakerülés ismeretlenek. Így volt egykor, amikor elkezdtünk élni a Földön. És így megpróbáltam közel vinni a földi testvérekhez egy olyan szervezetnek a megújítását, amelyik közös kutatás és tanulmányozás által őrködik a sajátjai fölött, védelmezi őket, és elvezeti az embereket egy harmonikus életre, mint amilyen Apun volt.
Sajnos azonban minden próbálkozásomat az idők folyamán félreértették, és egoista magatartás által meghamisították. Kezdetben életvidám, pozitív közösségek alakultak, de később megváltoztatták a szabályaikat, és a saját érdekeik szerint alakították azokat. Így keletkeztek a történelem folyamán különböző politikai és vallásos csoportok, akik maguk alkották meg a törvényeiket, és bizony legtöbbször nem jól. Nézd meg magadnak az esszénusok e közösségét”, mondta Zay és a képernyőre mutatott.
Egy átlagos nagyságú falut láttam. Férfiak, nők és gyerekek egy harmonikus közösségben éltek egymással, mint egy molekula atomjai. A munkát és a továbbképzést együtt végezték, nem ismertek pénzt, vegetáriánus módon táplálkoztak, és azonos mértékben óvták a növények, állatok és emberek életét.
Ezen altruista ideológián alapuló közösségi élet közelebbi vizsgálatakor megállapítottam, hogy minden képességet és természetfölötti erőt pontosan ezen abszolút egységben folytatott élet által értek el. És így lettek képesek uralni a Földön a természeti jelenségeket, és tudták korrigálni és javítani azokat. Láttam a képzésüket és a haladásukat, a vívmányaikat és a hatalmukat – és sajnos az egyre fenyegetőbbé vált egoizmust is. Generációk jöttek és mentek, az egoizmus a pénzt egy szükségszerűséggé alakította, mindenkit birtokba vett és meghamisította annak a szervezetnek minden pozitív irányelvét. Végül úgy éltek, mint a katonák egy hadseregben, amelyhez azonban nem mindenkinek volt hozzáférése. Törölték a házasságot a társadalmi rendből és lerombolták ezzel az apuiak legszentebb törvényét.
„Hogy hívták azt a helyet, ahol az esszénusok a közösségi életüket élték?”
„Ma Qumran-nak nevezik, és Kalia város közelében található, a Holt-tenger izraeli partján. Ez ezen a bolygón egyike a legpozitívabb helyeknek. Az ókorban, amikor a Föld még Apu egy része volt, ezen a helyen a tudósok laboratóriumai álltak. A helyet akkoriban KUN-RA-nak nevezték, ami az apui szóhasználatban annyit jelent, mint ’asztal a tudósok számára’. Ra, aki szintén apui volt, feltalálta annakidején az idő képernyőjét és felfedezte a míniusz használatát. Ez az oka annak is, hogy az esszénusok miért Kun-Ra-ban rendezték be első pozitív közösségüket. Később aztán a terjedő egoizmussal egyre inkább elfelejtették az apuiak eredeti életformáját.”
Zay folytatta elbeszélését kísérleteiről, amelyekkel az embereket egységre szerette volna vezetni, és a képernyőn látható volt e kísérletek minden részlete. Ezek között Qumran volt a legmeghatóbb.
A romok – egy közös munka maradványai – a kor szellemét szimbolizálják, megcsonkítva az egoizmus és az agresszió által. Az emberek ki vannak szomjazva az egységre és a testvériességre, és üres szemeik az égre irányulnak, ahonnan mint egy gyerek várják azt, hogy valaki lejöjjön és megvigasztalja és szeresse őket. Azt remélik az emberek, hogy sebeik békével és szeretettel meggyógyulnak, amelyek az egyetlen dolgok, amik tudatosabbá tehetik az életet. Egyedül ezek lehetnek garanciák minden élőlény védelmére és egyenlőségére. Ez az évezredes régi szellem, amelynek sebei és hegei barlangokat és hegyvonulatokat fednek be, lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy meglátogassam. Zay ismét bekapcsolódott gondolataimba:
„Jó barátunk, ha meg szeretnéd Qumránt tekinteni, azt megteheted, éspedig most ebben a pillanatban.”
„És hogyan?”, kérdeztem csodálkozva.
„Nagyon egyszerűen. Az űrhajó néhány percen belül el tud vinni minket Qumranba, csak az kell, hogy beleegyezz.”
Lyn mosolygott, és megértettem, hogy a hitetlenségem miatt tette, ami nagyon kellemetlen volt számomra.
„És ki jönne el oda?”
„Mi ketten. Pedro itt marad a pásztoroknál, hogy segítsen nekik.
Néhány pillanatig gondolkoztam. Ha valami történne velem, akkor José biztosan értesíti a családomat, jutott eszembe. Na és Pedro is itt marad a helybeliekkel. Már előre örültem annak, hogy megismerhetem azt a helyet, ami valahogy vonzott engem.
„Menjünk, őszintén szeretném.”
„Nem fogom elfelejteni”, mondta Zay.
Lyn megnyomott egy gombot az öltönyén. Friss levegő áramlott a kabinba kellemes illattal. Az órámon 11 óra 30 volt. Egy pillanatra valami sajátos zúgást hallottam, a szél zúgásához hasonlót, aztán leültem egyik karosszékbe, és abban olyan kényelmes volt, hogy azt kívántam, bár örökké így maradnék.
Vajon mikor érkezünk meg Qumranban?, gondoltam.
„Már ott vagyunk”, mondta Lyn.
Az órámon ekkor 11 óra 40 volt.
„Nézz ki az ablakon, kedves barátunk”, mondta, és az egyikre mutatott, ami működött. Csodálkozásomra megpillantottam azon pontosan azt a helyet, amit előtte már láttam. Alig volt hihető, hogy csupán 10 perc alatt megtettük ezt a nagy távolságot. Lyn úgy tűnt, megértette ezt, és azt mondta:
„Meg vagy lepődve a rövid időn. Ezt meg tudom érteni. Egy olyan sebességgel jöttünk, ami nem okozott zavart a te sejtjeidben. Ha az általunk szokásos gyorsasággal repülnénk, akkor csak másodpercek törtrészeire lenne szükség.”
Az űrhajó már leszállt a földre. Röviddel a sötétség beállta előtt jártunk, és siettem a környék megtekintésével. Amit láttam, az egy sivataghoz hasonlító vidék volt. Egy domb tetején szálltunk le, ahonnan jól fel lehetett ismerni a romokat. Néhány kilométer távolságban egy zöld felületekkel tarkított város állt. Meg lehetett figyelni, hogy építették a házakat, és néhány embert is látni lehetett. Kiszálltunk, és elindultunk a romok irányába. Néhány száz méterre voltak tőlünk. Eszembe jutott, hogy az űrhajó magára maradt, és ha valaki véletlenül arra járt és rossz szándékú volt, esetleg kárt tehetett benne.
„Csak semmi félelem, kedves barátunk. Ha bárki ilyet akarna tenni, akkor a szétszedés technikájával ide hozzuk az űrhajót. Itt újra összerakjuk. Ez csak néhány másodpercet venne igénybe”, mondta Zay.
„Hogy hívják azt a várost”, kérdeztem Lynt.
„Kalia. A judeai sivatagban vagyunk, a Holt-tenger partján.”
Megnéztünk néhány romot és barlangot, majd egy csoport ház irányába mentünk, amelyeket nem rég építettek.
„És itt mit akarunk?”, kérdeztem Zayt.
„Neked kell itt meggyőződni arról, hogy nem hipnotizáltunk téged”, felelte tréfásan.
„És hogy értessük meg magunkat az emberekkel egy idegen nyelven?”
„Az hadd legyen a mi gondunk, te csak beszélj, ahogy jön belőled. Ők az ő nyelvükön fognak érteni téged, és ha válaszolnak, akkor a te nyelveden érted majd őket.”
„Ez hogy működik? Van valami gépi fordítás, vagy hogy?”
„Nem, ez a míniuszok és a pozitív ionok segítségével történik. Ezek a helybeliek számára közvetítik annak tartalmát, amit mondasz, és fordítva. Tessék, nyugodtan beszélhetsz velük.”
Egy faluba érkeztünk, és annak bejáratánál bementünk egy tiszta üzletbe, ahol gazdag kínálat várta a vásárlókat. Egy fiatal férfi, két fiatalabb nő és egy idősebb volt benne két gyerekkel. A saját nyelvemen üdvözöltem őket. A választ annak a helységnek a tájszólásán hallottam, ahol születtem. Úgy hangzott, mintha együtt nőttünk volna fel. Egy ideig maradtunk és rendeltünk egy italt, amit a fiatalember buzgón tálalt nekünk. Lyn beszédbe elegyedett a nőkkel, én meg hallgattam, azzal a célból, hogy most hallhatok végre egy idegen nyelvet. De nem így lett. Nem jöttem rá, hogy valójában milyen nyelven beszélgettek, mert az én füleimbe csak a szülőhelyem nyelvjárásában jöttek a szavak. Az egyik nő felkapcsolta a villanyt. Zay papírpénzzel fizetett, aztán megköszöntük a dolgokat és elmentünk.
Kint már sötét lett, és az égen látni lehetett az első csillagokat, amelyek gyenge fénye segített megtalálni az utat. Nemsokára Lyn körül egy fényes ív keletkezett, ami ugyanúgy nézett ki, mint az, amit annak idején Pedro körül láttam, amikor hazakísért minket, Quispét és engem. Miután beléptünk az űrhajóba, az egyik képernyőn néztem meg azt a környéket, ahol voltunk. Zay megnyomta az egyik gombot azok közül, amelyek több sorban voltak a mellényén, és az űrhajó pillanatokon belül függőlegesen felemelkedett a magasba. Az űrhajón belüli fény individuálisan illeszkedett a szemlélő recehártyájának érzékenységéhez. Semmilyen zajt nem hallottunk, és nem érzékeltünk semmilyen mozgást sem.
Vajon milyen magasságban lehetünk? - gondoltam, és abban a pillanatban már meg is jelent a válasz az időképernyőn:
„200.000 kilométer magasságban vagyunk.”
Kellemes meglepetés volt ez számomra – hisz ez egy majdnem elképzelhetetlen távolság volt, és közben nagyon jól éreztem magamat. Ahogy Qumrant közelebbről szemléltem a képernyőn, észre vettem, hogy ezen a készüléken minden részletet sokkal pontosabban lehetett látni, mintha ott járkáltunk volna az utcákon. Semmi sem kerülte el ennek a titokzatos készüléknek az objektívjét. Teljes részletességgel láttuk az alvó embereket az ágyaikban, egy összetekeredett gyíkot a kövek között, egy szöcskét egy fűszálon, egy hangyát, egy lepkét – vagy épp a repülőgépek felszállását a közeli repülőtéren.
A Föld felületének minden pontjára, de a galaxis valamennyi más bolygójára is olyan pontos volt ennek a készüléknek a beállítása, hogy majdnem meg lehetett volna számlálni minden egyes fűszálat vagy homokszemet is! Ezen kívül képes volt megszüntetni a nehézségi erőt, karbantartotta a szétszedés és összerakás gépeit, és végrehajtott minden egyéb manővert, ami még elengedhetetlen volt egy repülés során.
„De ha egyszer sztrájkol ez a csodálatos készülék, akkor mindannyian orra esünk”, vetettem közbe.
„Elfelejted, hogy a dolgokat szellemi erővel is szét lehet szedni és össze lehet rakni!”
„Igen, valóban, most valahogy nem gondoltam erre.” Bekapcsoltam egy másik időképernyőt és az összes különleges készülékre gondoltam, amelyek körbevettek engem. A képernyőn most az űrhajó elején egy tárgy volt látható 2 fényszóróval, mint ahogy az autók is kinéznek. Amikor elgondolkoztam ezek használatáról, már írott formában meg is jelent a válasz a képernyőn:
„Ez a készülék szét tud szedni élőlényeket és dolgokat, hogy elkerüljük az összeütközést.”
Az űrhajó hátsó részén is látható volt egy hasonló készülék, és elmagyarázták, hogy ez pedig arra szolgált, hogy újra összerakjon dolgokat és tárgyakat. Azt kérdeztem magamban, hogy vajon mennyi időbe telik mindez.
„A másodperc tört része alatt, amit matematikailag a tizedes vessző után 27 nullával és egy kettessel lehet leírni.” ( 0,000.000.000.000.000.000.000.000.000.2 )
A képernyő választ adott minden kíváncsi kérdésemre. A belső tér kialakítása valamilyen fajta műanyagból volt, és az űrhajó egyetlen darab anyagból készült, ami átláthatóvá vált, ha úgy kívánták. Észrevettem, hogy Lyn egy másik képernyőn egy erdőkkel és mezőkkel tarkított vidéket figyelt meg, és meg akartam kérdezni, hogy hol van az.
„Ez Ausztrália”, válaszolta, mielőtt még a számat kinyitottam volna. Figyeltem vele együtt tovább, amíg egyszer csak észrevettem, hogy már a Huaylas -völgy fölött jártunk a Millwaqocha hegy környékén, ahonnan elindultunk. Az órám pontosan ½ 6-ot mutatott.
Mennyi ideig tartott ez a repülés? - kérdeztem magamban. És már jött is a válasz:
„35 percig.”
Ez egy kicsit meglepett, mert azt hittem, hogy kevesebb ideig.
Az űrhajó ugyanazon a helyen szállt le, ahol korábban állt, és kiszálltunk. A nap nyugaton lement és sötétbe borította a Huaylas-völgy tájait.
Pedro, José és a helybeliek még a tűz körül ültek, és pihentek a megerőltető munka után. A kutyák odarohantak hozzánk köszöntésünkre. A kecskék és fekvő juhok között utat találtunk magunknak a tűzhöz. José és a többiek felálltak a köszöntésünkre. Pedro ülve maradt.
„Nos, meggyőződtél arról, hogy sem trükkről, sem hipnózisról nincs szó?”, kérdezett engem nevetve.
„Én még mindig nem tudom, hogy kik vagytok ti, és mindaz, amit ezen az utazáson átéltem, rendkívüli volt, de tetszett nekem. Azt hiszem, az emberek ilyesmit nem képesek végrehajtani.”
„Az emberek még sokkal többet is végre tudnának hajtani, ha egyesítenék figyelmüket a kutatásban, alkalmaznák a tanultakat és így aktiválnák szunnyadó képességeiket”, mondta Lyn.
„Szépen haladsz az ismeretlen dolgok megismerésében, és ennek örülök.”
Lyn és Zay beszéltek még néhány paraszttal különböző dolgokról. Pedro, José és én más dolgokról beszélgettünk. Ekkor már meg voltam győződve arról, hogy ezen űrhajók számára nem léteztek ismeretlen titkok, sem a Földön, sem a világűrben.
A Qumranba tett utazásunk alatt sok újdonságot láttam és éltem meg, és kevésbé figyeltem arra, hogy hogyan irányították az űrhajót. De a visszaúton egy kicsit nyugodtabb voltam, és mindent nagyon alaposan megfigyeltem. Az egyetlen, ami feltűnt nekem, a behúzott szárnyak voltak, ami az űrhajónak rakétaszerű külsőt kölcsönzött. Zay és Lyn nem mozdultak, és azt hittem, hogy az idegenek titokban akarják tartani manővereiket, és azt is, hogy hogyan irányítják az űrhajót. De Zay ismét választ adott gondolataimra:
„Űrhajóink használóik gondolatai és akarata szerint működnek. Ilyen módon teszünk meg velük intergalaktikus repüléseket is, szállítunk gépeket a műhelyekbe és működtetjük az időképernyőket. Ez a készülék például”, mondta, és egy kb.20 cm hosszú, 15 cm széles és 10 cm magas kis dobozkára mutatott, „el tudja tárolni az utasításainkat, pozitív ionokat képes felvenni az űrből, és meghajtó energiává képes azokat alakítani.
Köszönetet mondtam az idegeneknek a magyarázataikért és szeretetteljes magatartásukért. José is ezt tette, és aztán elbúcsúztunk tőlük.
A Huallancáig vezető úton meséltem Josénak az utazásomról. Ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem ezen utazásom élményeiről, anélkül, hogy kinevetett volna. És az is lehet, hogy hosszú időre ő marad az egyetlen is …
Az 1961-es év első három hónapjában még különböző találkozásaim voltak a látogatókkal. Akkor a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy az idő képernyőjén néztem a múltat, a jelent és valamennyire a jövőt.
Aztán egy napon átolvastam mindazokat a feljegyzéseimet, amelyek ez alatt az egész időszak alatt keletkeztek.
Megállapítottam, hogy több száz órát töltöttem együtt az idegenekkel, és kiválasztottam ezek közül a legérdekesebbeket, azzal a szándékkal, hogy egy történetet írjak belőlük. Aztán ugyanennek az évnek az áprilisában munkaügyi okokból elköltöztem a fővárosba, Limába, 500 kilométerrel távolabb …

ZÁRSZÓ

Az idő haladt előre, teltek a hetek és hónapok. Az idegenekkel szerzett élményeim hihetetlen emlékekké váltak, amiket sok lapon és jegyzetfüzetben jegyeztem fel. Senkivel sem beszélhettem ezekről anélkül, hogy nevetségessé ne tettem volna magamat vagy azt ne kockáztattam volna meg, hogy bolonddá nyilvánítanak. Még én magam sem voltam biztos abban, hogy mindaz, amit láttam, a földönkívüliek műve volt-e, talán hipnózis által művelve – vagy valóban egy földi nemzet hihetetlen fejlettsége volt-e. És mialatt állandóan azon voltam, hogy a végére járjak a dolognak, és megfejtsem a titkot, bekövetkezett a szörnyű katasztrófa, ami gyökerestül megváltoztatta a véleményemet.
1962.január 10-én, 1 évvel az apuiakkal történt utolsó találkozásom után egy sárlavina betemette Ranrahirca falut, és halált és szenvedést hintett szét a vidéken. És én emlékeztem arra, hogy láttam ezt a szerencsétlenséget az idő képernyőjén a földönkívüliek űrhajójában. A rádió és televízió tudósított erről az eseményről. És minden úgy zajlott le, ahogy azt 1 évvel korábban láttam.
1963-ban volt egy hasonló szerencsétlenség, ami megmozgatta az egész emberiséget. Azt is láttam korábban az idő képernyőjén. És 1969-ben az ember első alkalommal rálépett a Hold felszínére, pontosan úgy, ahogy azt majdnem 10 évvel korábban a különös űrhajókban láttam. Majd az 1970-es esztendőben tragikus katasztrófa érte Yungay városát és lakosait …
Azok az események, amelyeket azokon a készülékeken láttam, már bekövetkeztek, vagy még ezután fognak bekövetkezni hűen ahhoz, amit láttam, mintha egy valószínűtlen mesében olvastam volna őket. Ezek a tények vagy véletlenek kényszerítettek engem, mint egyfajta szemtanút arra, hogy tudósítsak róluk, anélkül, hogy törődtem volna a konzekvenciákkal, vagy az olvasók és a tudósok véleményével.
Mindent a többiekért!

Vitko Novi

Fogalommeghatározások

MACEDÓNIAI  SÁNDOR
Amikor Nagy Sándor megszállta Ázsia és Afrika országait, mindenkit, aki szembeszállt vele, deportált Amerikába, amit ő gúnyosan ’földi paradicsomnak’ nevezett. 

ALIF
Egy apui, aki 12. 000 év óta látogatja a Földet. Ő volt az, aki fogadta Ivánkát, amikor  Apura vitték. 

APU
Apu az idők kezdetén felrobbant. Ez által a robbanás által keletkezett a Nap, és más galaxisok. 

MUNKA AZ APUN
Apu lakossága néhány trillió lelket számlál. Minden felnőtt naponta csak néhány óra műszakos munkát végez. A munka sosem szakad meg. 

DEGRAVITÁCIÓ
Általában dolgok és élőlények nehézségi erejének megszüntetése. 

SZÍNEK
Apun a dolgok színe alkalmazkodik a szemlélő látószervéhez. 

„NEM FOGOM ELFELEJTENI”
Egy kifejezés az apui nyelvben, melynek jelentése ’köszönöm’. 
IVÁNKA
Földi leány, aki Dubrovnikban ( akkor Osztrák-Magyar monarchia ) született a 20. század elején. Szülei elhagyták, és a testvérei túléléséért küzdött. Életét és halálát részletesebben a PÉNZ NYOMORA (1. és 2. kötet) c. könyv írja le.

MÍNIUSZ
Az atom legkisebb része, és az első a semmi után. Az apuiak használják ezeket a ’természetfölötti’ munkáiknál. 

PEDRO
Egy apui, aki a Földön Orleani Szűz alakjában élt, de Robin Hood és Leonardo da Vinci alakjában is. Ivánka Dubrovnikban ismerte meg, ahol mint tengerész dolgozott. Ő vitte Ivánkát Apura. 

POZITÍV IONOK
Részecskék, amelyek kitöltik a teret és az univerzumot. Az apuiak véleménye szerint rájuk vezethető vissza … a kémia, a mozgás és az élet. 

ZAY
Apui, aki a Földön Mózes, Protagorasz, Jézus, Marx Károly, Luther Márton és még mások alakjában élt.


                                                       VÉGE

1 megjegyzés:

  1. Fantasztikus egy mese jól összeszerkesztve, azonban vannak hiányosságai igencsak.
    Pl. az idegenek nem féltek az itteni vírusoktól, baktériumoktól?
    A nevek túl emberinek hangzanak. Már nem is reinkarnációról beszél, hanem egyenesen a Földről visznek oda embereket...és mi alapján? Az az ember hogy tudta leküzdeni emberi mivoltát??? stb...

    VálaszTörlés