Eredeti spanyol cím: 170 Horas con Extraterrestres
Megjelenési dátum: 1970-es évek közepe táján
Forrás: spiritufo
Fordító: Borosnyay Gábor
170 óra földönkívüliekkel
3. rész
1960. JÚNIUS 4., SZOMBAT
A
Huaylas-völgyben minden feljövő hajnal egy egészen különös vonzerőt
rejt magában. A Csendes-óceánba folyó bővizű Santa folyó már olyan
mélyen bevágta magát a hegybe, mintha hideg vizével a Föld forró szívét
akarná megérinteni. Abban a szándékában, hogy olyan közel férkőzzön
hozzá, amennyire csak lehet, a folyó hegyeket és magaslatokat vágott át,
és így a keleti Kordillerákat két hegyláncolatra osztotta: az egyiket
örök hó fedi, a másik meg tele van széles fennsíkokkal és legelőkkel. És
középen folyik az Andok büszke fia a Csendes-óceánba bölcsőjétől fogva
körbeölelve a két hegylánc által, melyek csúcsai a kék égbe merednek.
Június
első szombat reggele olyan ígéretesen indult, mint a többi. A nap
sugarai sütöttek rá a Fehér Kordillerrák hegyeire, melyek visszaverték a
fényt a Santa folyóra. Csillogó felülete harmonikus ellenpárját képezte
a virágzó réteknek és mezőknek. Az elmúlt három hét alatt többször
jártam ezen a vidéken, anélkül, hogy találkoztam volna az idegenekkel. A
részükről történt helyszínváltásnak tudtam ezt be, és tulajdonképpen
még örültem is neki. Ma pedig a hajnal első pírjára felkeltem, és a
felkelő nappal egy időben már kapaszkodtam is fel a hegyekbe a
Millwaqocha irányába. Az út egyre magasabbra vitt a kis Cedros és
Kitaraqsa folyók mentén. Ezúttal nem kísért senki, és így akadálytalanul
választhattam a legnehezebb ösvényeket, ami kíséret esetén nem mindig
volt lehetséges.
Pontosan
10 óra volt, amikor elértem a Huaylas-völggyel szemközti csúcsot a Del
Pato-kanyon hegyi szakadékában. 5 óra óta voltam úton, és ekkor egy
pihenőt iktattam be, hogy távcsövemmel megnézzem a környék hegycsúcsait.
Egyszer csak kb. 1 kilométer távolságban észrevettem az idegen látogatóknak egy olyan azonos színű repülő szerkezetét, amilyet 4 héttel azelőtt már láttam,
amikor Ivánkával ismerkedtem meg. Ennek a fordulatnak egyáltalán nem
örültem, de ha már ott voltam, elhatároztam, hogy közelebbről
megvizsgálom a dolgot. Egy kis pihenés után elindultam az űrhajó
irányába. Már néhány 100 méterrel korábban láttam, hogy egy sziklatömb
mögött emberek egy kis csoportja üldögélt. És most mégiscsak hiányzott
nekem a kísérő, mint fordítási segítség, hisz én nem beszéltem kecsuául.
Vajon hogy értessem meg magam a helybeliekkel? Ez az idegenekkel nem
volt probléma, mivelhogy ők minden nyelven beszéltek. E bizonytalanság
ellenére mentem tovább. Amikor odaértem a csoporthoz, az egyik idegen
fogadott. Korábban őt még sohasem láttam. Egy kicsit izgatottan kezdtem
vele beszélgetni, folyamatosan arra törekedve, hogy elkendőzzem
idegességemet.
„Nem
kell izgulni”, mondta az idegen, „az eljárásod egyáltalán nem zavar
minket. Hisz csak szorgos keresés által jutunk el az igazságra, egy
kielégítő eredményre.
Kisebb zavaromban nem reagáltam részletesebben a megnyilvánulására. Az első pillanatban az se tűnt fel nekem, hogy a rendőrségen nemrég tett feljelentésemre célzott.
Amikor
aztán már az űrhajó előtt voltunk, kinyílt az ajtó és Ivánka jött ki.
Habár az idegenek nem voltak nagyon ínyemre, Ivánka láttára
megnyugodtam, bizonyára azért, mert vele már többet beszélgettem.
Mosolyogva adta értésemre, hogy örült annak, hogy újra találkoztunk, és
bemutatta nekem azt az idegent, aki fogadott: „Ő Zen!”
„Ő is Apuról származik?”, kérdeztem komolyan.
„Igen,
természetesen. A Földön lévő legtöbb földönkívüli látogató az Apuról
jött. Más civilizációk számára a Föld kevésbé érdekes, de számunkra a Föld a mi történelmünk egy részét jelenti, lakói pedig a testvéreink.” Ivánka szavaiban volt egy árnyalatnyi irónia is.
„Menjünk be az űrhajóba vagy üljünk le itt?”, kérdezte.
„Ahogyan te akarod”, feleltem.
„Akkor
menjünk inkább be, azt hiszem az jobb lesz. Keresgélhetünk a
képernyőben, hogy van-e valami érdekes látnivaló a számodra.”
Az
űrhajó belseje hasonlóan volt berendezve, mint amit már ismertem.
Leültem az egyik karosszékbe, Ivánka pedig velem szembe ült.
„Az, hogy nemrég feljelentettél minket, minket egyáltalán nem zavar, a magatartásod abszolút normális”, mondta Ivánka vidáman.
Lehengerelve
éreztem magamat és mintha megbénultam volna a félelemtől és szégyentől.
Vajon ki informálhatta őket? Honnan tudták ezt? Nem bírtam felfogni az
egészet. És mi van, ha az őrmester is esetleg bűntársuk?! Némán vártam
és kiutat kerestem magamban ebből a szorult helyzetből.
Erre Ivánka hangosan nevetni kezdett : „Ha
az ember előre akar jutni az igazsághoz, a haladáshoz és a
bölcsességhez, akkor dolgoznia és tanulnia kell. Te a ti társadalmatok
által felállított szabályokat követted. Ha ez nem így lenne, nem
keresnéd olyan buzgón a mi eredetünket. Az az igazi fáradozás, hogy
kikutassuk az ismeretlent, felderítsük a homályosat, a láthatatlan mögé
tekintsünk és megvalósítsuk az elképzelhetetlent, az egyetlen út, ami a
bölcsességhez vezet. A fejlődés és a haladás minden civilizációban az
egyszeri dolgok állandó keresésének az eredménye.”
Ivánka egy szeretetteljes gesztussal adott nyomatékot ezen gondolatainak, hogy bátorítson engem.
„Ki beszélt nektek a feljelentésemről?”
„Ugyan, ne foglalkozz többet vele. Az ezzel kapcsolatos véleményünket már elmondtam neked. Felejtsd el, jó?”
„Hát
jó, de épp te beszéltél az imént arról, hogy jó és hasznos, ha a kusza
dolgokat kiderítjük. Miért nem adsz tehát akkor választ a kérdésemre?”
„Ha pontosan tudni akarod, akkor nézz a képernyőre”, felelte Ivánka mosolyogva. És
odanézve láttam, ahogy elbúcsúztam azon az estén Quispétől, miután az
idegen bevilágította nekünk az utat. Majd aztán láttam az összes többi
részletet: a hazamenetelemet, ahogy értékelgettem magamban a
történteket, és ami a feljelentéshez vezetett, az őrmesterrel folytatott
beszélgetésemet, és azt is, hogy a beosztottjaival hogy mulatott
rajtam, miután én elmentem.
Amikor
mindezeket láttam, a szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem
volna. Alig mertem Ivánkára nézni. Ő észrevette a zavaromat és
barátságosan szólt hozzám:
„Miért nyomaszt ez téged annyira? Hisz nem tettél semmi rosszat!”
Lassan-lassan kezdtem jobban érezni magam és arról kezdtem beszélni vele, mintha mi sem történt volna.
„Való
igaz, azért akartam feljelenteni benneteket, mert nem világos számomra,
hogy kik vagytok ti és mit kerestek itt. És akár megint feljelentenélek
titeket, de az nem lenne jó semmire, mert senki sem hinne nekem.”
Ivánka megint nevetni kezdett. Majd néhány pillanat múlva együttérzéssel folytatta:
„Kedves
barátunk. Beszélhetsz bárkinek a mi jelenlétünkről, de most nem fog
neked hinni senki. De ez egyelőre nem olyan fontos. Kényszeríteni nem
kell senkit, hogy higgyen a mi létezésünkben. Kérlek, ne próbálj meg
soha valakit meggyőzni arról, hogy mi létezünk, vagy hogy látogatjuk a
Földet vagy valamely másik bolygót.”
„Biztos
lehetsz benne, hogy nem fogok többet ilyet megpróbálni”, válaszoltam
őszinte szándékkal, és visszaemlékeztem az őrmester olyan
ironikus-szarkasztikus megjegyzéseire és arra, ahogy reagált a
feljelentésemre.
Egy
ideig mindketten hallgattunk. Ivánka egy perui költeményeket tartalmazó
könyvben lapozott. Zen a tiahuanacoi Nap-kapu központi figuráját
nézegette egy miniatűr szobron, amit egy itteni művész készített. Ez egy
pontos mása volt az eredetinek, ami a nagy központ bejáratánál van
felállítva. Csodálkoztam, hogy nála láttam ezt a tárgyat, mert korábban
nem láttam azt ebben a térben. Úgy tűnt, hogy Zen olvasta a
gondolataimat. A karosszéke alól kihúzott egy fiókot, ami látszólag
bársonnyal volt bélelve, és tele volt miniatűr dísztárgyakkal különböző
korokból. Az jutott eszembe, hogy biztos az én karosszékemnek is ilyen
’kettős talapzata’ volt, és éppen rá akartam kérdezni, amikor előjött
egy fiók abból is, és az Ivánka karosszékéből is. Az enyémben különböző
fák levelei voltak, fűszálak és viráglevelek, az Ivánkáéban könyvek,
színes folyóiratok és kézműves minták. Úgyszólván mindegyik karosszék
egyben komódként is szolgált több fiókkal. Ivánka megértette kielégített
kíváncsiságomat és mosolygott. Akart valamit mondani, de Zen megelőzte.
„Itt
minden bútordarabnak dupla talapzata van. Így több helyünk van
különböző dolgok elhelyezésére. És a dupla falak védelmül szolgálnak az
atmoszférikus zavarok ellen.”
„Miért viszitek magatokkal mindezeket a dolgokat, ha szétszedéssel is ugyanolyan jól tudnátok őket szállítani?”
„Erre
több okot megadhatnánk. Az stimmel, hogy az anyagot szét tudjuk szedni a
legkisebb alkotóelemeire és össze is tudjuk rakni; hosszú életet értünk
el, majdnem megszüntettük az időt, fantasztikus sebességeket érünk el
és még sok minden mást. De ez nem minden. Minden pillanat formájában,
időtartamában és a cselekvésben különbözik egymástól. Össze vagyunk
kapcsolva a természeti törvénnyel, ás annak megfelelően telnek a napok,
hónapok és évek is, a munka és minden szükséges dolog ahhoz, hogy
ellensúlyozni tudjuk a negatív hatásokat. Ami tegnap volt, az ma már
nincs, és a mai dolgok holnap már másként néznek ki, vagy megszűnnek
létezni. Semmi sem azonos valami mással, és minden változik minden
pillanatban. Így a mozgás minden létezésben egy lényeges tényező.”
Az,
hogy ennyi filozófiát halljak az idegentől, szokatlan volt számomra, és
mindebből elég keveset értettem csak. Ezért kérdeztem tőle valami mást,
hogy témát váltsak.
„Meg tudod nekem mondani, hogy mi a tulajdonképpeni oka földi látogatásotoknak?”
Ivánka
megint mosolygott. Nem tudom, hogy a mosolygását könyvének a versei
váltották-e ki vagy az, amit kérdeztem, de ez nem tetszett nekem. Zen
azonban derűsen a szemembe nézett, és szólt hozzám:
„Egy
apui számára a legelső kötelesség a sejtek védelme és ezzel minden
leendőnek segíteni a világegyetemben. Ez a tulajdonképpeni oka a mi
ittlétünknek, a látogatásainknak. Ha ezt elmulasztanánk, nem lenne
jogunk a létünkre. Meglátogatunk minden bolygót
és segítünk azoknak, akikkel utazásainkon találkozunk. A földi
látogatásaink gyakorisága szoros összefüggésben áll az apuiak sok idővel
ezelőtt létesített építményeivel. Ezek az Apun bekövetkezett robbanás
előtt és után keletkeztek. Ugyan az időképernyő pontos betekintést nyújt
ezekbe a dolgokba is, de itt közvetlenül érintkezésbe kerülhetünk
ezekkel a régi remekművekkel. Kérlek nézz csak rá a képernyőre!”
Megfordultam,
és egy óriási embertömeget láttam mozgásban. Kerek, olyan un. UFO-szerű
repülőgépek és nagyon kis repülőgéphez hasonló szerkezetek repültek
csak néhány méterrel a földfelszín felett. Ezek egyfajta légsugarat
bocsátottak ki, amelyek eltüntették az akadályokat, pl. nagyobb köveket
és bokrokat, és egyengették a talajt. Így fokozatosan egy több száz
négyzetkilométeres nagy sík terület alakult ki, egy kész építési
terület. Ezután nagy faragott kőtömbök mozogtak lebegve a levegőben és
ereszkedtek le a számukra az építési tervben meghatározott helyre. Így
keletkeztek a házak és az utcavonulatok. Csodálkoztam azon, ahogy ezek a
ház nagyságú sziklatömbök olyan lassan ereszkedtek lefelé, mint a
falevelek, és hogy egy személy képes volt több tömböt is megerőltetés
nélkül egy kézzel irányítani és vezényelni.
Azt
hittem, hogy hipnotikus szuggesszióról volt szó, és behunytam a
szemeimet, hogy ne kelljen további fantazmagóriákat látnom. Ekkor egy
kéz gyengéden megérintett a vállamon. Kinyitottam a szemeimet és
megpillantottam Ivánkát, aki figyelmesen nézett rám.
„Kedves
barátunk, csak gondold nyugodtan tovább azt, amit a te értelmed előír
számodra. Rögtön el szeretném neked magyarázni, amit itt látsz. Az
ereszkedő köveknél megszüntettük a nehézségi erőt, hogy azokat munka
közben könnyedén lehessen mozgatni. Ez a mi egyik tipikus eljárásunk az
építkezéseknél. Most időben előre szeretnék váltani, hogy megmutassam a
kész várost, és későbbi elpusztulását is.”
Csak azért néztem újra a képernyőre, hogy eleget tegyek a kérésének. Egy
hatalmas, különös felépítésű várost láttam. Sehol sem lehetett
derékszöget látni. A város sokkal inkább egy repülő lepkére hasonlított
erdőkkel és zöld felületekkel tarkítva, amelyek gyönyörködtették a
szemet.
„Hogy hívták ezt a várost, és hogy hívják most?”, kérdeztem Ivánkát.
„Amikor
elkészült, Kutzak volt a neve, építője nevéről elnevezve. Az idők során
ez a név átalakult Qosqo-vá vagy Cusco-vá, és így hívják ma is. Ez
egyike volt az apuiak három legnagyobb városának és leszállóterületének a
Föld második benépesítése alatt. Kutzak városában létesítették az
apuiak a Föld első ipari vegyi üzemét – ami a Világegyetem legjobbjai
közé tartozott -, amíg az Özönvíz el nem pusztította.”
„Özönvizet mondtál?”, kérdeztem megdöbbenten.
„Igen”,
válaszolta Zen, „az egoizmus és a mértéktelen becsvágy olyan
szörnyűséges viharokat okoztak, hogy a bolygó kibillent egyensúlyából. A
mai egyenlítő egy hosszúsági kör volt, és fordítva. Ez a szörnyű
esemény pusztította el az apuiak legjobb építményeit.”
A
képernyőn most az az iszonyatos légköri katasztrófa volt látható, ami
gúzsba kötötte a bolygót, és hatalmas porhoz hasonló felhőkbe burkolta.
Sok hurrikán, ciklon és vihar ereje nyomta a Földet ide-oda, mintha
valami gumiszerű masszából lett volna. Amikor megszűntek ezek a halált
hozó, pusztító örvények, egy sivár Föld maradt vissza, emberek, növények
és állatok nélkül. A pólusok egyenlítővé váltak, az meg egy meridiánná.
Ahol korábban egy sík terület volt és a virágzó város, Kutzak állt, ott
most magas hegyek meredeztek szakadékokkal, amelyekben az egykor oly
büszke építmények kövei szét voltak szórva. Csak 3 helyen lehetett látni
nagyobb rommaradványokat, amelyek a szörnyűséges pusztulásra utaltak.
„Mily
szörnyű esemény!”, kiáltottam spontán, megpróbálva rendet teremteni a
gondolataimban, és nem tudtam, hogy mit szóljak az egészhez. Hihettem-e
vajon mindazt, amit ebben a különös készülékben láttam? Ez volt, ami
abban a pillanatban foglalkoztatott, és nem hagyott nyugodni.
„Valóban, ez iszonyatos volt és nagyon szomorú. Ez
a katasztrófa sok problémát okozott nekünk, és egy visszaesést
jelentett az emberiség fejlődésében. Sok természeti jelenség is ezáltal
keletkezett, és a világmindenség egy része is kibillent az
egyensúlyából. Az pedig komoly nehézségeket jelentett nagy repülő
városaink tejúton keresztüli manőverezésében. És az egész több százezer
évig eltartott. A világmindenségben lépten-nyomon találkozni ismeretlen
titkokkal. Ez akadályozta e galaxisba tett látogatásainkat. De
épp az utóbbi évtizedekben jár be a Tejút nagyon pozitív területeket az
űrben, ezért kihasználtuk az alkalmat, hogy meglátogassuk lehetőleg
minden bolygóját és naprendszerét. Innen ered többszöri megjelenésünk a
Földön. Nem mindig ilyen egyszerű a hozzáférés egy galaxishoz.
„És mi történt a többi várossal, amelyek a második benépesítési fázisban épültek?”
„Részben
vagy egészben azok is elpusztultak, egyesek több méteres sár alá
kerültek. Nem lep meg bennünket, hogy a mai földlakók csodálkoznak a
jelenlétünkön; ez más bolygók lakosainál is így van. Némelyek egykedvűen
és nyugodtan reagálnak erre, a legtöbben azonban megijednek. Csak a
legkevesebben értették meg, hogy nálunk csupán utazókról van szó,
akiknek az a feladata, hogy az élet problémáit és nehézségeit kutassák a
világegyetemben. Emellett azt is fel akarjuk mérni, hogy milyenek az
életfeltételek az egyes bolygókon.”
Elment
a kedvem a beszédtől. Összekuszálódott gondolatokat rendezni nem olyan
könnyű, ha minden pillanatban valami újat és hihetetlent hall az ember.
Az idegenek minden szava ismeretlen és hihetetlen eseményekről
tudósított, amelyek sokkoltak engem. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni
magamra.
Ivánka két másik kísérője lépett be a helyiségbe, és bemutatták őket nekem.
„Itt van Amin és Dius”, mondta Ivánka szeretetteljesen.
Kézfogással
üdvözöltük egymást. Mindketten leültek, és meséltek a kirándulásukon
szerzett élményeikről. Dius a nadrágzsebéből előhúzott egy kis
nyúlprémsapkát. Kicsit tűnődtem azon, vajon hogy jutott ehhez a
tárgyhoz, és hogy egyáltalán miért hozta magával. Ivánka kitalálta
gondolatomat, és így szólt:
„A
Föld lakóinak már nincs szemük a valóban szép dolgok meglátására. És
bár intelligenciájuk alapján csodás dolgokat hoznak létre, nem riadnak
vissza attól, hogy idegen életeket áldozzanak céljaik megvalósításához.
Sőt, megadják maguknak azt a jogot, hogy ilyeneket saját hasznukra
tegyenek, és kiterjesztik azt minden élőlényre, még a saját fajtájukra
is. Az ember nagy gonddal tenyészti az állatokat, mintha a barátairól
lenne szó. Aztán meg fogja, és leöli őket. Kihasználja munkaerejüket, az
ügyességük pedig a szórakoztatására szolgál. Hidegvérrel nézi az ember,
hogy szenvednek az állatok, és megöli őket, hogy megegye a húsukat.
Prémjükből pedig a legkülönfélébb tárgyakat készítik. Az ember
egy pillanatig sem gondol arra, hogy minden élőlénynek ugyanolyan joga
van az életre. És az állatok érzékeny természetükkel nagyon is éreznek
fájdalmat, és különbséget tudnak tenni a jó és rossz bánásmód között. A
mi társadalmunkban másképp van ez. Minden élőlény saját maga úr az
élete fölött, amíg az a ciklus, amely tart neki, véget nem ér. Számunkra
mások élete az első helyen áll, és csak azután jön a sajátunk. A
növényeknek, állatoknak és embereknek ugyanaz az anyai eredete. És
mindannyian ugyanazzal az életre szóló joggal rendelkeznek, anélkül,
hogy másoknak szabad lenne kárt okozni bennük.”
„Ehhez
kapcsolódó másik kérdésem: Hogyan táplálkoznak az apuiak?” És az
időképernyőn már láttam is éttermeket és egyes apui ételeket, és ez
kíváncsivá tett.
„A táplálék részben ásványok, magvak és gyümölcsök koncentrált kivonataiból áll”, válaszolta Amin.
„Korábban
mutattam neked a képernyőn éttermeket és néhány étkezési szokást is,
amelyekhez nekem is alkalmazkodnom kellett, mikor oda érkeztem”, mondta
Ivánka és újra emlékeztetett engem korábbi beszámolóira.
„A
földlakók egyik nagyon nem szép sajátsága, hogy állatokat ölnek meg
táplálkozási céljaikhoz vagy valamely tárgyak előállításához. Ez a
táplálkozási mód a nap beeső sugaraival együtt agressziókat és egoizmust
vált ki és egyensúlyi zavarok egész láncolatát okozza az emberi
szervezeten belül.”
„És mire jó nektek ez a sapka? Hát nem tudtok még eleget rólunk?”, kérdeztem Diust.
„Mi
az univerzum majdnem minden titkát ismerjük. De ezek a tárgyak
szemléltetési anyagként szolgálnak számunkra, ha más bolygók lakóinak a
Föld negatív hatásait akarjuk bemutatni, és figyelmeztethetjük őket ily
módon, hogy ne kövessék el ugyanezen tévedéseket és hibákat. Sokan
vannak, akik a földihez hasonló körülmények között élnek, és mi minden
rendelkezésünkre álló eszközzel megpróbáljuk rávezetni őket egy pozitív
életvitelre. Ilyenkor legtöbbször kis csoportok jönnek létre, akiknek a
sejtjei atomjaikban kevesebb negatívumot hordoznak, és akik pozitív
hatást gyakorolnak közvetlen környezetükre.”
Amin egy puska néhány üres töltényhüvelyére mutatott. „És ez is itt ugyanolyan célt szolgál.”
„Honnan van neked az?” kérdeztem.
„Piura közelében találtuk ( város Peru északi részén ), ahol katonák a múlt héten egy manővert hajtottak végre.”
Témát akartam váltani, és Ivánkához fordultam. „Voltál az Apun, mióta legutoljára láttuk egymást?”
„Igen, tegnap jöttem vissza, de ők most itt először vannak a Földön. Együtt jöttünk.”
„És
hogy tetszik nekik a helyzet? Mi a véleményük? Látnak valami javulást a
jövőben, vagy még hosszabb ideig az lesz, ami most van?”
„Az
a fontos a Földön minden élőlény számára, és a világegyetem minden
részében, hogy egymással egységben éljünk, hogy együtt dolgozzunk,
kutassunk és béke legyen. E tényezők nélkül csak áldozatok vannak, de
nem élet a tulajdonképpeni értelemben. Ahhoz, hogy a földlakók elérjék
ezt az ’életesszenciát’, a pénzt, az agressziót és az egoizmust fel
kell, hogy váltsák ezekre a dolgokra.”
Ugyan,
hogy lehetne már lemondani a pénzről? Ez a gondolat annyira mulatságos
volt számomra, hogy nevetnem kellett. A mosolygása értésemre adta, hogy
számolt értetlenségemmel és egoizmusommal. Ekkor megint nem nagyon jól
éreztem magam a bőrömben, és az őrmester félreérthetetlen grimaszára
emlékeztem vissza, ami néhány héttel azelőtt történt.
„Bocsássatok
meg, de ez az én gondolkodásmódom. És a ti saját kijelentésetek szerint
meg van a jogom arra, hogy így gondolkodjak.”
„Nem fogjuk elfelejteni”, válaszolták mindhárman majdnem egyszerre. Ivánka mosolyogva fűzte hozzá:
„Haladsz előre. Csak az ismerheti fel a hibáit, és keresheti azok kijavítását, aki valóban őszinte önmagához.”
Egy
pillanatra hallgatás állt be. Az órámra néztem, és láttam, hogy már
este 6 óra volt, az ideje annak, hogy elbúcsúzzak az idegenektől és
hazamenjek. El kellett érnem Huallancát még a sötétség beállta előtt. A 3
apui az ajtóig kísért engem, és elbúcsúztak. A nap már eltűnt a havas
csúcsok mögött.
Egy
bizonyos távolságban sok pásztor álldogált, akik mintha rám vártak
volna. Tőlük is elbúcsúztam, és elindultam a legrövidebb úton. Az egyik
paraszt utánam jött, és azt mondta:
„Ha Huallancába megy, elkísérhetem, mert nekem is oda kell mennem.”
„Ez
összepasszol, menjünk akkor együtt.” Egy kíséret számomra az adott
körülmények között nagyon kellemes volt, mert végre megint
beszélgethettem egy ’igazi’ földlakóval.
„Jobb ebbe az irányba menni, mert az az út, amerre ön ment, egy kerülő, túlságosan kikanyarodik jobbra.”
„Ahogy gondolod. Csak siessünk, mert kevés az időnk.”
„Mit gondol a látogatókról? Sokáig beszélgetett velük.”
„Majdhogynem túl sokáig” válaszoltam udvariasan.
„Jó emberek. Olyan sok mindent tudnak és amellett olyan egyszerűek és szerények.” Az ember helyi nyelvjárásban beszélt.
„Téged hogy hívnak?”
„Manuel-nak”.
„Tudod,
Manuel engem az foglalkoztat, hogy honnan jönnek ezek a jó emberek, és
miért ide, erre a magányos és kieső vidékre. Nem tudod, milyen
nemzetiségűek?”, próbáltam kipuhatolni, hogy tud-e valamit.
„Hogyhogy, nem mondtak önnek semmit az ő földönkívüli eredetükről?”
„De, természetesen mondtak. De kit akarnak bepalizni ezzel a történettel?”
„Ilyet
egyáltalán nem akarnak. Ők csak elmondják mindenkinek, hogy az Apu
bolygóról jöttek, ami a mi galaxisunkon kívül van. Nagyon jóakaratúak,
és rendkívüli képességekkel rendelkeznek.”
Világossá vált számomra, hogy ettől az embertől többet nem fogok megtudni az idegenekről.
Manuel
pontosan ugyanúgy gondolkodott róluk, mint ezen a vidéken mindenki.
Nehéz lenne általa valami többet megtudnom az idegenek identitásáról,
gondoltam. Az út hátralévő részén hallgatag mentünk egymás mellett, amíg
el nem búcsúztunk egymástól Huallancában.
Ismét
megtapasztaltam tehát, hogy milyen nehéz volt más emberekkel
kommunikálnom az élményeimről, és nagy kedvvel indultam neki ismét a
munkámnak, ami most 20 órakor kezdődött. És minden meglepő esemény és a
kétségem ellenére elhatároztam, hogy nem adom fel addig, amíg többet meg
nem tudok ezekről a különös emberekről. Sajnos azonban a pásztorokkal,
parasztokkal és a szolgálati környezetem dolgozóival folytatott
beszélgetéseim alapján az egyetlen biztos eredmény az volt, hogy a
jelenlétük reális tényállás volt. Hogy a Földről származtak-e vagy nem,
az nyitott kérdés maradt. Arról is sokat gondolkoztam, ahogyan reagáltak
az idegenek az általam megkísérelt feljelentésre. Mint normális földi
emberek, meg lettek volna sértődve eljárásom miatt, akármi is lett volna
látogatásuk oka. A rendőrség beavatkozását arcátlanságnak tekintették
volna. De úgy tűnt, hogy az esemény nem jelentett számukra semmit.
Ellenkezőképpen, látszólag még mulattak is a feljelentésemen, mintha
azzal valamit jót akartam volna tenni számukra. Az ő véleményük szerint
én csak a velük kapcsolatos véleményre voltam kíváncsi, és ezt még
csodálták is bennem.
Így
vagy úgy, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy egyetlen földi ember
sem reagált volna így. Az ő finom módjuk, és az a higgadtság, amellyel
az én fenyegető magatartásomra reagáltak, csak jól nevelt emberekre
engedett következtetni, akiknek a képességeihez az is hozzátartozott,
hogy olvasták mások gondolatait, és akiknek nem mindennapi elképzelésük
volt a szeretetről, a munkáról és a kutatásról. Ekkor volt az
első alkalom, hogy lehetségesnek tartottam a földönkívüli származást;
egy másik bolygón zajló életet, ahol az egoizmusnak, a félelemnek,
agresszivitásnak és egyéb rossz szándékoknak nem volt helye. Szomorú voltam az irántuk történt eddigi viszonyulásom miatt, és megbántam azt.
1960. AUGUSZTUS 21., VASÁRNAP
Több
hét telt el azóta, hogy Ivánkával együtt az idő képernyőjén láttam
Cusco felépítésének azokat a képeit, és azt a pusztulást is, amit azok a
katasztrófák okoztak, amelyeket maga az ember idézett elő felelőtlen és
egoista magatartásával. Az utóbbi nekünk, mai földi embereknek a
sajátja, ami elbizonytalanítja az emberiséget és megakadályozza a békés
közösségekben történő életet és mindenki fejlődését.
Az
idegenekkel történt többszöri találkozásaim által időközben jobban
megismertem műszaki fejlettségüket, a földönkívüli életet, és kezdtem
hinni néhány elképzelésüknek, ami az elmúlt korok egymásutániságára
vonatkozott. Annak ellenére, hogy még mindig nem láttam tisztán az
eredetükre vonatkozólag, és azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen kikkel
van dolgom, az ő szeretet- és tiszteletteljes stílusuk azt a
bizonyosságot alakították ki bennem, hogy valóban nem ártanak senkinek,
és a származásukról sem akarnak meggyőzni senkit sem.
Júliusban
és augusztus első felében összesen 5-ször találkoztam velük, csak épp
Ivánkával nem, és nagyon hiányzott már a vele való bizalmas beszélgetés.
Az is igaz, hogy hozzá alkalmankénti viccelődései ellenére több
bizalmam volt, mint a többiekhez. Nagyon sokat törtem a fejem azon, hova
tegyem magamban a champarai, örök hó födte romokat. Szívesen
tanulmányoznám őket magam közelről a valóságban, anélkül, hogy a
képernyőre vagy más módszerekre lennék utalva, amelyekben nem teljesen
bíztam. És ez volt a tulajdonképpeni oka kutató vándorlásomnak ezen az
augusztusi vasárnapon a champarai havas csúcsok közvetlen közelébe.
Napokkal
korábban Quispével beszéltem erről. Megegyeztünk egy kora hajnali
órában történő indulásban, hogy a hegyekben annyi időnk legyen, amennyi
csak lehet. Elindultunk már az első napsugár felkelte előtt, és a
Kitaraqsa folyó jobb partján emelkedtünk egyre magasabbra.
Napfelkeltekor már 3000 m magason voltunk egy fennsíkon. Egy sziklatömb
mellett egy kicsit pihentünk egyet, és figyelmesen pásztáztuk a
környéket a távcsövünkkel, amit Quispe egy rokonától kért kölcsön.
„Itt van, vegye maga először”, mondta kísérőm és azzal kivette a távcsövet a tokjából.
„Most
még nem, köszönöm, majd később”, mondtam neki, mert kicsit kimerültnek
éreztem magam a hosszú gyaloglás után. Merthogy feltétlenül még
napfelkelte előtt ide akartunk érni. Így hát Quispe odaült mellém, és
elkezdte pásztázni a távcsővel a vidéket.
„Ott vannak a barátaink!” kiáltott aztán egyszer csak fel.
„Kire gondolsz?”, kérdeztem, mert nem volt világos, hogy a pásztorokra vagy az idegenekre gondolt-e.
„Azok, akiket maga ’idegenek’-nek nevez, épp azon vannak, hogy leszálljanak egy fényes repülőgéppel. Itt van, nézze meg maga!”
„Nem,
most nincs kedvem. Figyeld csak te tovább. Ha leszálltak, akkor menjünk
oda hozzájuk.” És mintha csak véletlenül, elnéztem a fennsík peremére
és megláttam egy űrhajót, amint épp földet ért.
„Épp most szálltak le, uram!”, kiáltotta a kísérőm.
„Igen, igen, Quispe, látom már őket. Tehát rajta, menjünk oda!”
„Én is amondó vagyok, hogy menjünk”.
Visszatette
a távcsövet a tokjába, én megragadtam a kenyeres-zacskómat és
nekilódultunk. Amikor közel jártunk a repülő szerkezethez, annak ajtaja
már nyitva volt. Egy férfi és egy nő léptek ki rajta. A férfit nem
ismertem, a nőt viszont igen, Ivánka volt az. Beszélni akartam vele,
ezért közelebb léptem.
„Milyen jó, hogy itt találkozunk veled, kedves barátunk, mindent a többiekért” Ivánka nyújtotta a kezét, hogy üdvözöljük egymást.
„Hello, kedves földim”, feleltem tréfásan. Ő mosolygott, és megértően megfogta a vállam.
„Bemutatok neked újból egy barátunkat, aki ez alkalommal elkísér engem. Zay-nak hívják”, mondta.
„Nagyon örvendek”, feleltem udvariasan és kezet nyújtottam felé. Ő ugyanazt tette, és közben kimondta a nevét.
„Ez az apui ember különböző időszakokban élt a Földön és pozitív módon hatott a földi emberekre. Az egyik utolsó életében Jézus volt a neve.” Quispe letérdelt.
„Akkor tehát ő volt Jézus Krisztus?”, kérdeztem csodálkozva.
„Igen, így van, kedves barátunk”, bólintott Ivánka beleegyezően.
A
válasza olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy nevetésben törtem ki,
éspedig olyan hangosan, mintha egy cirkuszi előadáson lennék. Quispe
keresztet vetett.
’No, kíváncsi vagyok, hogy ma mit fogok látni az időképernyőn Jézus Krisztus jelenlétében,’ gondoltam magamban ironikusan.
„Én
örülök az őszinteségednek”, mondta Zay, miközben együtt újra az űrhajó
felé mentünk. Quispének intett, hogy emelkedjen fel. A létrát
kijáratták, mi pedig felmentünk rajta. Ivánka ment először, aztán Zay és
Quispe. Én követtem őket az űrhajó belsejébe, és ott leültünk. Zay a
tőlem jobbra eső karosszékben foglalt helyet, Ivánka velem szemben ült
le, Quispe pedig mellette.
„Meg
tudom érteni a nyugtalanságodat. A mi találkozásaink majdnem mindig
véletlenszerűek, és ezért olyan meglepőek. Próbáld meg egyszerűen
elfogadni a helyzetet, akkor pozitívabb lesz a hatása”, beszélt tovább
Zay egyfajta udvariassággal.
„Amióta az apuiak Földre látogatása kozmikus események által megnehezedett, körülbelül 500 millió év telt el. Csak
ennek az évszázadnak ( a 20.-nak ) az elejétől lépett be ez a galaxis,
amelyhez a Föld is tartozik, abba a pozitív fázisba, amely lehetővé
teszi űrhajóink és szabadon lebegő városaink ( nagy anyahajók ) számára
az akadálytalan közlekedést. Sok földi probléma meg
lenne már oldva, ha hamarább tudtunk volna jönni. A mostani
látogatásaink egyik fő oka az emberi értelem pozitív átalakítása,
rávezetés egy meditációs életmódra, és segítség ahhoz, hogy az emberek a
problémáikat értelmük és ne háborúk által oldják meg. Én az Özönvíz
után a legnehezebb körülmények között többször inkarnálódtam a Földön,
hogy segítsek a Föld lakosainak.”
„Milyen gyakran éltél a Földön más nevekkel?”
„504-szer, kedves barátom”, válaszolta, és elkezdte elmesélni nekem egyik-másik élettörténetét.
És
miközben az apui a földi élethelyzeteit mesélte, egyre inkább
megkönnyebbülve éreztem magam. Nem találtam magamban magyarázatot erre a
sajátos érzésre, amely lehetővé tette, hogy a dolgokat egyfajta
higgadtsággal fogadjam el. Az idegenek egyszerre olyan ismerősnek tűntek nekem, mintha mindig is közöttük éltem volna. Más találkozásoknál ezt a jóleső érzést csak akkor ismertem, amikor a testemben megszüntették a gravitációt. Most
minden, amit láttam vagy hallottam, meglehetősen kellemesnek, de
megmagyarázhatatlannak tűnt számomra. Mégis, ez az új benyomás sem volt
képes kitörölni belőlem az esetleges hipnózisnak a feltételezését, ami
ellenséges tartásomat kicsit meg kellett, hogy nyugtassa. Próbáltam
visszatérni korábbi ellenzéki magatartásomhoz, de ez nem sikerült. Egész
szervezetemet továbbra is egy korábban sose ismert vidámság hatotta át.
Épp meg akartam Quispét kérdezni, hogy ő is így van-e ezzel, amikor
kitalálta gondolatomat, és megelőzött:
„Egyszerűen leírhatatlan, ilyesmit még sosem éltem át.”
Most
kezdtem volna csak igazán megint arra gondolni, hogy hipnotizálva
vagyunk, és próbáltam valahogy védekezni is az ellen. De ez a kísérlet
is csak néhány percig tartott. Azután újra belém állt ugyanaz a jóleső
érzés, amit egyébként csak gyerekkori jó barátok társaságában érezni.
Mosolyogva és jókedvűen figyeltem Zay életét, ami a képernyőn volt
látható, és amelyben, mint ahogy maga elmondta, a Jézus Krisztus nevet
viselte. A gyerekkorából láttunk jeleneteket, ahogy más gyerekekkel
játszadozott.
Fák
leveleit fűzte fel egy fonalra, amíg egy hosszú zsinór nem lett belőle,
amiből aztán egy kis négyzetet formált. A végeket rákötötte egy hosszú
fonálra, megfogta azt a másik végén és szaladni kezdett vele. Erre a
zsinór felemelkedett a levegőbe, mint egy sárkány, ami a kis barátai
csodálkozását váltotta ki. Mulatságos volt látni ezt a játékot és
önkéntelenül nevetnem kellett.
Zay
rám nézett: „Ezzel arra a gondolatra akartam ébreszteni az embereket,
hogy építsenek repülő szerkezeteket. A kozmikus feltételek évezredeken
át lehetetlenné tették, hogy a Földre jöjjünk; Az a terület, ami
átszelte a galaxist, nagyon káros volt a sejtjeink számára. Ezen
megszakítások által az emberek továbbfejlődése évbilliókra vissza lett
vetve. Ezért sürgősen szükségessé vált sejtjei míniusz-részecskéinek az
aktiválása, hogy az ember újra folytathassa evolúciós folyamatát és újra
megtanulja használni időszakosan parlagon hevert képességeit. Ilyen kis
hatásokra nyúlik vissza minden mai és holnapi technikai fejlődés, mint
amilyet az imént láttunk.”
„És mégsem lehet a haladást mindig sikeresnek nevezni”, vetettem közbe.
„Az
utóbbi évszázadokban az ember a tudomány majdnem minden területén
tekintélyes haladást tudhat magáénak. Már ott tartanak, hogy az atomot
szedik szét még kisebb részecskékre és ezzel közelítenek a míniusz-hoz,
létünk fő tényezőjéhez. Vannak repülni képes gépek, és olyanok, amelyek
képesek a vízfelszín fölött is és alatt is előrehaladni. Egész iparágak
állítanak elő pozitív vitaminokat, amit ti ’gyógyszernek' neveztek, és
amelyek bizonyos fokig újra meg tudják erősíteni a sejteket. Gyártanak már űrhajókat is, hogy lehetővé tegyék az űrrepüléseket, hozzánk hasonlóan.”
„De azt csak nem akarod elhitetni velem, hogy az emberek olyan repülő csészealjakat is előállítanak, mint amilyen nektek van!” A saját tréfámon is nevetnem kellett.
„Természetesen nem azonosak a mieinkkel, de a konstrukciók komoly mértékben közelítenek egymáshoz. Ez egyike a földlakók legfrissebb titkainak, és alig ismert. Ezeken a szerkezeteken még sok részletet meg kellene változtatni. Ha megnézed a képernyőt, akkor látni fogod.”
És ekkor valami hihetetlent láttam. Földünk
valamelyik sarkában, egy rétekkel és erdőkkel tarkított vidéken tágas
fegyverraktárakat láttam, és olyan repülő szerkezetek tucatjait, amelyek
a repülő csészealjakra hasonlítottak. Az idegenek ilyetén járműveire
nagyon hasonlítottak. Egyesek már elkészültek, mások még építés alatt
voltak, és némelyekkel már próbarepüléseket végeztek. Láttam, ahogy
tovasiklottak cikcakkrepülésben szurdokok, magaslatok és rétek fölött. A
színük és külalakjuk is azonos volt azokéval, amelyeket az idegenekkel
történt első találkozásaim alkalmával láttam. Fényességük és manőverező
képességük azonban még messze alatta maradt.
Amit
itt láttam, az csodálkozással töltött el. És megint arra a
következtetésre jutottam, hogy az idegenek tehát mégiscsak kémek,
éspedig a Föld azon részéről, amit az imént láttam. Egy bizonyos izgalom
kerített hatalmába, és inkább hallgattam. És mindez olyannak tűnt
nekem, mint egy szörnyű rémálom. De Zay kitalálta a gondolataimat.
Megnyugtatóan rátette a kezét a vállamra.
„Nem
kell felizgatni magad! Az ember egy új korszak kezdetén áll, és ezért
vagyunk mi itt, az emberek között. Meg van annak a lehetősége, hogy az
apuiak és a földlakók a nem túl távoli jövőben úgy éljenek egymással,
mint egy család.”
„Utaltál
arra, hogy a földlakók által előállított repülő szerkezetek még nem
érik el az apuiak sebességeit. Vannak még más vonatkozások is,
amelyekben különböztök a mi konstrukcióinktól?”
„Természetesen.
A földi gépek sebessége csak tízszerese a hangsebességnek. Az apuiaké
több százmillió kilométert ér el másodpercenként. Azonkívül az ember még
nem tanulta meg megszüntetni a nehézségi erőt, ami abból látható, hogy
mindig láthatóak leszállási nyomok. Az idő képernyője még ismeretlen, és
ugyanúgy ismeretlenek azok a készülékek, amelyekkel tárgyakat szét
lehet szedni és újra összerakni. Nem ismerik még pozitív fényerőt, és
más dolgokat, amelyek a perfekt intergalaktikus közlekedéshez
szükségesek. Mégis, a jövő embere meg fogja tudni szüntetni ezeket a
hiányosságokat. Aztán majd ha még egy békében és egyetértésben történő
élet mellett dönt, és figyelmét csak a munkára és a kutatásra fordítja,
akkor hamarabb elérheti a célt. Itt! Nézd meg a jövő történését!” Egy
másik képernyőre mutatott.
Ott
nem kevésbé meglepő történéseket láttam meg. Az ember űrhajókkal a
Holdra repült, és problémamentesen leszállt a Hold felszínére. Repülő
városokat vezényelt az űrben a világmindenség felkutatására. Az emberek
utazásaik során más bolygókat látogattak meg és benépesítették azokat. A
Földön osztályharcra került sor, a munka- és kutatási módok totális
átalakulására, aminek a kiindulópontja a pénz negatív hatásaiban
rejlett. Aztán láttam, ahogy egy új életforma alakult ki a Földön, ami
véget vetett minden korábbi szenvedésnek. Egy polarizáció ment végbe. A
nyomor jólétbe ment át, ami egy olyan közösségben kezdődött el, amelyben
a harmónia vált az összes élőlény összekötő elemévé. Az
egykor oly kellemetlen földi élet egy fénylő generátorrá változott, ami
bölcsességét messze kisugározta a galaxisba és az univerzumba.
Jó
és borzasztó jelenetek tűntek fel szemeim előtt, amelyek a jövőt
nézték. Láttam, hogyan áldozták fel magukat emberek a háborúban, és hogy
próbálták megvalósítani jó ötleteiket, hogy másokat egy jobb életmódhoz
segítsenek, és azt is, hogy szenvedték el ezért a halált és hogy
végezték ki őket szörnyű módon.
Félelem
kerített hatalmába, és nem tudtam, hogy mindazt elhihettem-e, amiket
itt láttam. És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon el fog-e jönni az a
nap, amikor az emberek egymás barátaivá válnak.
„Ez a nap el fog jönni. Persze egy időbe még beletelik, de akkor a szeretet és az egység minden rosszaságot legyőznek majd.”
Quispe keresztet vetett. Ivánka pedig mosolyogva mondta:
„Remélhetőleg
nem nagyon ijedtél meg mindazok miatt, amiket láttál. Ha nincs
ellenedre, akkor nézzük most meg azokat az eseményeket, amelyek itt
állnak előttünk ezen a területen.”
„Nem
vagyok félénk, kedves barátnőm. Én ugyan nem erről a vidékről
származom, de mégis szeretném látni, mi várható itt. Ez a terület az én
hazámmá vált.”
„Akkor
nézz oda!”, mondta Ivánka. És most a Huaylas-völgy vidékét láttuk. A
Santa folyó vált láthatóvá titokzatos síkságával és az abban lévő 160
tóval, melyeket a Fehér Kordillerák magas hegyei vettek körül. Szemeink
előtt elvonultak a múlt katasztrófái. Az Apun bekövetkezett robbanással kezdődött, aminek sok galaxis létrejötte volt a következménye. Ezután mutatta nekünk a képernyő azokat a változásokat, amelyekre a jövőben ezen a vidéken sor fog kerülni.
Egy
óriási lavina, amit a Huascarán-gleccser egyik jégrétegének leválása
okozott, maga alá temette Ranrahirca falut. Arra óriási jégtömegeknek
egy olyan földcsuszamlása következett, amelyek olvadásnak indultak a
megemelkedett hőmérséklet által, és egy halált hozó sárlavinává
változtak. Ez magával ragadott köveket, sziklákat és fákat,
végighömpölygött szurdokokon, megtöltötte azokat hordalékkal és földdel,
és a halál leplével fedte be Yungay városát és annak lakosait. De ezzel
a szerencsétlenség még nem ért véget. A Fehér Kordillerákat egy óriási
méretű földrengés rázta meg. Jég- és hótömbök zuhantak bele a tavakba,
melyek ennek hatására kiöntöttek. Széltében hosszában sár és hordalék
öntötte el a lejtőket és völgyeket. Az egykor oly pompás táj lepusztult
és szomorú látványt nyújtott. Ahol egykor piacterek, parkok és
természeti szépségek voltak láthatóak, ott most sziklák hevertek és új,
félelmetesen mély szakadékok keletkeztek. Iszonyú látvány volt, ami
szemünk elé tárult.
Megrendülve néztem Zay-ra és megkérdeztem:
„Nem kerülhető el ez a katasztrófa?”
„De. Az emberek becsületes viselkedése által meg lehetne előzni ezt a katasztrófát és a hasonlókat.”
„És hogyan?”
Zay egy kicsit gondolkodott, majd így szólt:
„Evakuálni
lehetne az ott található falvak és városok lakosságát. Aztán el kellene
olvasztani a hófödte hegyek csúcsait vegyi termékekkel, vagy egyszerűen
fel lehetne őket robbantani. És ezután a földcsuszamlást követően meg
kellene erősíteni a kár-tavak falait, majd vissza lehetne telepíteni az
embereket. Ez természetesen sok fáradtsággal járna, de ez lenne az
egyetlen mód, hogy megelőzzük a katasztrófát és nyugodt életet
biztosíthassunk néhány ezer évre.”
„Nem tudnátok valahogy megakadályozni ezt a pusztulást, vagy valahogy megálljt parancsolni neki?”
„Ha
véletlenül itt járunk a közelben, akkor bizonyára; már több alkalommal
beavatkoztunk. De ha épp az űrben tartózkodunk, akkor nem tudunk tenni
semmit. Mindenütt, az egész világegyetemben léteznek akadályok. Ezek is,
mint minden létező dolog, egy oknak a következményei. Hirtelen és
váratlanul jelennek meg, megnyilvánulnak, és valami változást okoznak.
Nekünk, akiknek el kell viselnünk ezek negatív hatásait, az a
kötelességünk, hogy tudományosan vizsgáljuk őket, hogy ellensúlyozhassuk
őket. A természet erői Apun is okoztak szörnyű dolgokat, és még mindig
ily események túszai lennénk, ha nem vetettük volna őket alá szigorú
tudományos vizsgálatoknak. Bölcsek és tudósok egy csoportja azzal van
megbízva, hogy kivizsgálja a negatív jelenségeket és megakadályozza
azokat, mert a hatásaik a galaxis Apu körüli részén is érezhetők
lennének. Az élet védelme minden atmoszférikus adottság folyamatos
ellenőrzését kívánja meg, és különleges intézkedések megtételére
kényszerít minket. Fertőtlenítjük az űrt, ellenőrzés alatt tartjuk a
fényt és a légköri eseményeket és a sejtek megtermékenyítése által egy
kémiai szintézissel hozzájárulunk a fajfenntartáshoz: …”
„Mit értetek ’fajfenntartás’ alatt?”, kérdeztem Zayt kíváncsian.
Miközben
a galaxisok mozognak az űrben, néha negatív zónákba érnek, amelyek
különböző módon megtámadják a sejteket. Ennek pszichikai és fizikai
degenerációk a következményeik, amelyek hátrányukra befolyásolják a
géneket, és csak nehezen korrigálhatóak.”
„És ti hogyan oldjátok meg ezeket a problémákat?”
„A
kérdéseid azt bizonyítják, hogy pozitív érdeklődésed van mindezen
szövevényes probléma iránt, és én ezt nagyra értékelem benned. Nos, az
egyetlen mód, hogy segítsünk e helyzeten, az élőlények mesterséges
szaporítása.”
„És ez hogy történik?”
„Mi
Apun az utódlásnak két módját ismerjük. Az egyik a koitus általi, amit a
Földön csupán egy egyéni szórakozásnak tekintenek, a másik pedig az,
amikor mesterségesen, laboratóriumban termékenyítünk meg sejteket.
Számunkra, apuiak számára a szaporodás mindkét módon egy szent történés,
mert az egy teremtő értelemben vett sejtszaporodás. De a továbbiakat
nézd meg a képernyőn.”
Ekkor
egy laboratóriumot láttam egy ismeretlen felszereléssel. Egy kellemes
külsejű férfi csinált valamit a munkaanyaggal és különböző adalékokat
kevert össze egy tartályban, ami egy szivacshoz hasonlított és egy
vízszintesen fekvő nagy vesére hasonlított az alakja. Aztán beletette az
edényt egy másik átlátszó tartályba.
„Mit csinál?”
„Ez
a felszerelés a még meg nem születettek tartózkodási helyéül szolgál a
terhesség alatt, és pozitív ionjai alapján alkalmasabb a magzat számára,
mint a méh.”
„Nézzen oda, uram!”, kiáltotta Quispe megindultan és a képernyőre mutatott.
Megigézve figyeltem, ahogy a laboráns előhúzott a különös tartályból egy gyönyörű kis csecsemőt.
Férfiak és nők léptek be egymás után a terembe, hogy nevetéssel,
puszikkal és gyengédségekkel üdvözöljék az újszülöttet és köszöntsék új
életében. Mily sajátos szokás egy újszülött számára, gondoltam magamban
csendben.
„Így fogadunk minden gyermeket, amikor megszületik”, mondta Zay, mintha meg akarta volna válaszolni a gondolatomat. „Egy gyermek, aki az Apun megszületik, egyben mindenkinek a kisfia vagy a kislánya is.”
„Úgy gondolom, ez azokra érvényes, akik a mesterséges szülés révén látják meg a napvilágot, nem?”
„Nem, ez mindenkire érvényes kivétel nélkül. Ennél a nemzés módja nem számít.”
„Akkor tehát nincs szülői szeretet vagy vonzódás?”, kérdeztem majdnem felháborodva.
„Dehogy nincs, kedves barátunk, sőt,
még inkább van, minta Földön. Minden apui, akár férfi, akár nő,
osztatlan szeretetet és gyengédséget tanúsítanak a gyermek iránt, mert
számukra társadalmuk legkisebb polgáráról van szó, akinek különleges,
pártatlan gondozásra van szüksége.”
Önkéntelenül
a saját lányomra kellett gondolnom. Habár jó az, ha más élőlény iránt
gyengédséget érzünk, nekem mégsem tetszett ez a sajátos szokás. Zay
megint kitalálta a gondolatomat, és mosolygott: „Szabad vagy abban, hogy
úgy gondolkozz erről, ahogy helyesnek tartod, és ahogy a sejtjeid
diktálják neked. De én a gyengédség kimutatásának ezt a módját
pozitívabbnak tartom. Hisz szeretnünk kell minden élőlényt, mint önmagunkat. Erre a feladatra születtünk.”
Fanyalgásom
Zay szavainak hatására kicsit tompult, és nemsokára már nem tartottam
olyan különösnek az idegenek magatartását a gyermekekkel szemben.
Eszembe jutottak Zay korábbi szavai: „Aki
képes arra, hogy a saját gyerekei iránti szeretetével viszonyuljon a
többi gyerekhez is, az betölti azt a nagy feladatot, amire
megszületett.”
A
nap lassan közeledett a látóhatárhoz, arra törekedve, hogy befejezzen
egy újabb napot, amelyen oly sok váratlan dolgot éltem meg és láttam.
Tűnődve gondoltam még egyszer végig az átélt jeleneteket, és arra a
következtetésre jutottam, hogy az idegenek mégiscsak hipnotizáltak
bennünket. Mert azt egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy az ember a
’60-as évek elején a Holdra szállhatna, vagy bármilyen újszerű
repülőtesteket gyártana. És hogy az elkövetkezendő évek alatt az
átlagpolgárok népeik pozitív vezetőivé váljanak és hogy tragikus módon
életükkel kellene, hogy fizessenek - ezt teljesen valószínűtlennek
tartottam.
Ugyanilyen
kizártnak tűnt számomra Huascarán katasztrófája. Az egyszerűen nem volt
lehetséges, hogy egy eddig nem ismert méretű lavina végighömpölyögne a
magas hegyeken, hogy néhány másodperc múlva maga alá temessen egy olyan
várost, mint Yungay. Senki sem hinne ilyen utópikus képeknek és
elképzeléseknek!
Egy
csodálkozásból és ijedségből álló komplex érzés hatott át. Kacérkodtam
magamban azzal a lehetőséggel, hogy egy könyv alakjában rögzítsem ezeket
az élményeket, egy csodákkal telt álomra való emlékezésként. Zay
mosolygott, és szelíden szólt:
„Ha valóban akarod, írhatsz könyveket és beszámolókat.”
Hangosan
felnevettem. Ez a válasz olyan hihetetlennek tűnt számomra, mint minden
egyéb, amit az imént hallottam. Hisz már az is nehezemre esett, hogy
egy levelet írjak a rokonaimnak. Ugyan hogy lennék képes ilyen
körülmények között arra, hogy egy egész könyvet írjak!
Quispe
bosszankodva hallgatta a nevetésemet. Ő nem értett egyet a
magatartásommal, és rá akart beszélni, hogy változtassam azt meg. De én
csak vidáman az órámra néztem, és láttam, hogy már ½ 7 volt, a legfőbb
ideje annak, hogy hazamenjünk. Így hát elbúcsúztunk, és szó nélkül
elindultunk haza. Amit az időképernyőn láttunk, semmiképpen sem
inspirált beszélgetésre, inkább nyomasztó volt.
Amikor
elbúcsúztam Quispétől, egyszer csak arra éreztem indíttatást, hogy egy
füzetet vásároljak és egy ceruzát. Meglepett, hogy ilyen írási szándék
bontakozott ki bennem. Alighogy beértem a városba, beszereztem a
következő üzletben egy ceruzát és egy vastag, 200 oldalas füzetet.
Otthon pedig elkezdtem valamit leírni abból, amit délután láttam. A
feleségem úgy hitte, hogy a munkámhoz jegyzetelgetek valamit, és úgy
vélte, hogy ideje lenne lefeküdni.
„Gondolkozz már, Mila”, mondtam neki, ennek itt semmi köze a munkámhoz.”
„Hát akkor ugyan mihez van köze?”
„Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, és ez az eleje.”
Elkezdett
vihogni, majd végül mind a ketten nevettünk. A történtekről nem mondtam
neki semmit, mégis egy megmagyarázhatatlan kívánságot éreztem, hogy
írjak. Másnap kezdtem komolyan belegondolni a Huaylas-völgy jövőképeibe,
abba, ami Yungay városára várna. Hirtelen készen állt az elhatározásom,
hogy odautazok és mindenről értesítem az illetékes hatóságot. Augusztus
25-én, hétfőn volt egy szabad napom. Kora reggel felkeltem, elindultam,
és dél körül elértem Yungay-t. A rendőrőrsön megérdeklődtem, hogy hol
van egy bírói iroda, mert azon a véleményen voltam, hogy az lenne az
alkalmas szerv, aminek minden polgár engedelmeskedik. A bíró tudná
bevezetni a szükséges lépéseket, amelyek egy esetleges evakuáláshoz
kellene, hogy vezessenek.
Egy barátságos őrmester fogadott.
„Mivel lehetek szolgálatára?”
„Meg tudná nekem mondani, hol lakik egy bíró? Ismer-e egyet személyesen?”
„Igen”,
felelte, „menjen végig ezen az utcán. A szálloda közelében van Osorio
bíró irodája. Ő nagyon ügyes és már a legnehezebb esetekben helytállt.”
„Sok
köszönet”, válaszoltam, és mentem a megadott irányba. A nap magasan
állt az égen, csak kevés árnyék esett az utcákra. Asszonyok jöttek a
piacról telt kosarakkal és siettek haza, hogy elkészítsék az ebédet.
Helyenként lehetett látni gyerekeket is, akik a kutyákkal játszottak és
szaladgáltak. Fiatalok egy csoportja egy kis téren egy hegedűs körül
gyűlt össze, és hallgatta annak népies játékát.
A
Huandoy hegymasszívum lejtőin birkák bégettek, és valahol felhangzottak
egy pánsíp hangjai, amit egy pásztor játszott saját kedvtelésére.
Mindenütt virágzó gyümölcsfákat láttam, szántóföldeket friss vetéssel,
és a hívogató tájat a fejedelmi havas csúcsokkal. Időközben pedig
megérkeztem Osorio bíró irodájához. Kopogás nélkül léptem be a nyitott
ajtón. A berendezés két íróasztalból és négy székből állt. A bíró ott
ült szembe az ajtóval az egyik íróasztal mellett. A falon néhány
bekeretezett diplomája lógott, meg egy Jézus-kép. Egy vastag könyvben
lapozott, időszakonként pedig jegyzetelt valamit egy füzetbe. Amikor
beléptem, egy pillanatra felkapta a fejét és üzleti stílusban csak
annyit mondott:
„Kérem,
foglaljon helyet”. Vele szemben ültem le. Egy idő után újra felemelte a
fejét, unottan rám nézett és türelmetlenül annyit szólt:
„Mit szeretne?”
„Bocsásson meg, Osorio bíró úrral szeretnék beszélni.”
„Az én vagyok. Mi hozta ide?”
Tudósítottam
őt arról, amit a képernyőn láttam. Kezdetben a bíró alig figyelt rám,
aztán abbahagyta a lapozást, és látszólag ideges lett, mintha egy
vadállat támadásától kellett volna tartania. Ebben a leselkedő állásban
maradt egészen addig, amíg be nem fejeztem a mondókámat. A tudósításom
megszakította a munkáját, ezért én egy kicsit kellemetlenül éreztem
magam. Ezt akarta aztán szeretetteljes hangjával áthidalni:
„Figyeljen
már jól ide. A Huascarán és Yungay városa között található egy több
száz méter magas hegy, és e hegy és a Huascarán között pedig egy
szakadéknyi mély szurdok. 5 akkora hegy, mint a Huascarán nem lenne
elegendő kövekkel, földdel, hordalékkal és jéggel együtt, hogy feltöltse
azt. Még sokkal kevésbé tudnának a heggyel együtt egy földtömeget
képezni, ami képes lenne Yungay elárasztására. Az lenne a legjobb, ha
most szépen hazamenne, holnapig kipihenné magát, és akkor meglátjuk,
hogyan tovább.”
Azt
hiszem, a bíró arcán egy leheletnyi gúnyt fedeztem fel, és biztos
részegnek tartott engem. Mivel nem akartam mélyebben a lelkivilágába
hatolni, csak röviden köszöntem, és elmentem.
Bár
sürgős volt, hogy újra Huallancában legyek, mégis Yungay-ban
éjszakáztam. Másnap újra megpróbáltam meggyőzni a bírót a közelgő
veszélyről.
Ő ismét személyesen fogadott, és jókedvében volt.
„Tegnap mesélt nekem arról a vészről, ami Yungay városára leselkedne. Emlékszik még erre egyáltalán?”, mondta nevetve.
„Sose
fogom elfelejteni, amit tegnap mondtam el önnek. Ellenkezőképp, még
részletesebben szeretném azt elmondani. Képzelje el, hogy egyszer
tényleg bekövetkezne. Emberek ezrei élnek itt, és ők mind meghalnának.
Tegyen kérem valamit, hogy megmentse az életüket!”
Meglepetten nézett rám, majd hallgatott egy pillanatig. Megragadott egy ceruzát és játékosan forgatta az ujjai között.
„Kedves Vich úr, vagy hogy is hívják magát. Beszélt már pszichiáterrel Yungay ilyen elpusztulásáról?”
„Nem”, feleltem, és kitaláltam a szándékát.
„Akkor
kérem, keressen fel egyet ezekben a napokban, én tudok magának néhányat
ajánlani, akik állítólag nagyon jók. Néha jót tesz, ha kibeszéljük
magunkat, és a legtöbbjük nagy megértéssel viszonyul az ilyesmihez.”
Megértettem,
hogy ez a bíró is csendben mulatott rajtam. Biztos pszichikailag
sérültnek tartott engem. Ezért tovább nem kísérleteztem azzal, hogy
meggyőzzem őt az ügyről.
De
abban a pillanatban újra megjelent a szemeim előtt a
szerencsétlenségnek az a szörnyű jelenete, amit néhány nappal azelőtt a
képernyőn láttam. Láttam, ahogy a sárlavina mindenkit magával ragadott,
és betemette a köveket, a fákat, az asszonyokat, a gyerekeket és
férfiakat. A kétségbeesett segélykiáltások hasították a fülemet. És
semmi sem nyomaszt egy embert jobban, mint ha valakit vészhelyzetben
lát, és nem tud segíteni. Pánikba estem. Legszívesebben rákiabáltam
volna erre az emberre, de ő érthetően egyáltalán nem reagált volna erre.
Dühösen haraptam össze a fogaimat, szorítottam ökölbe a kezeimet, és
próbáltam megnyugtatni idegeimet, hogy elkerüljek egy botrányt. Teljesen
világossá vált számomra, hogy ez az ember egy agyrémnek tartotta a
tudósításomat, és nem hitt neki. Így felálltam, és még egyszer utoljára
hozzá fordultam:
„Reméljük,
hogy soha se lesz oka arra, hogy visszagondoljon erre az idióta
részegemberre. Nagyon kívánom, hogy soha ne történjen meg, de attól
félek, hogy ez elkerülhetetlen. Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig igénybe
vettem az idejét.”
„Viszontlátásra, és ne felejtse el a pszichiátert. Tényleg el kellene mennie hozzá, komolyan gondolom.”
„Fogok rá gondolni, köszönöm.”
Vettem
jegyet egy buszra Huallancáig, ami Yungayba vitte az embereket meg a
Huaylas-völgy környékére. 10 órakor indult a busz. Menet közben
elkezdett esni. A gumik cuppantak az esővel telt kátyúkban, és a felvert
víz bespriccelte a szélvédőt, úgy, hogy az ablaktörlő nem győzte
letörölni a vizet. Emiatt többször meg kellett, hogy álljunk, hogy a
sofőr megtisztítsa a szélvédőt. Carazban álltunk egy kicsit, mert a
busznak sürgősen új üzemanyagra és vízre volt szüksége. Egy vendéglő
előtt állt meg a Plaza de Armas bejáratánál.
„Itt megállunk 15 percre. Talán valaki szeretne enni valamit”, mondta a sofőr barátságosan.
Mindenki
kiszállt. Én elálmosodtam a buszozástól és bementem a vendéglőbe, hogy
igyak valamit. Amikor beértem, a legtöbb asztal foglalt volt, de a pult
mellett volt még egy asztal, amely mellett csak két személy ült, egy
férfi és egy nő. Épp engedélyt akartam tőlük kérni, hogy leüljek, amikor
mindketten udvariasan felálltak és kértek, hogy foglaljak helyet. Ki
tudná leírni meglepetésemet, amikor felismertem mindkettőt: Zay és
Ivánka voltak azok. Ritka módon a helyihez illeszkedő öltözék volt
rajtuk, és ugyanúgy néztek ki, mint a legtöbben itt, mint az itteni
középosztály emberei. Mindketten a kezüket nyújtották felém, és hívtak,
hogy üljünk le. A váratlan viszontlátás egy kicsit olyan volt számomra,
mint egy kisebb sokk, és egy pillanatra félelem fogott el. Ez talán
megmutatkozott volna a magatartásomban is, ha nem jön épp a pincér az
asztalunkhoz, és hozott volna 3 italt. Ezáltal tudatossá vált bennem,
hogy az egész jelenet valós volt, és ez megnyugtatott.
„Tudjuk már, hogy megint visszautasítottak, már másodszorra. Hogy vagy?”, kérdezte Zay.
„Hát
nem valami kellemes dolog, ha kinevetik az embert, de ha az a másik
javára van, hát egye fene.” És újra rajtakaptam magam azon a gondolaton,
hogy az idegenek biztos kémek.
A
többiekért szenvedni és kellemetlenségeket elviselni létünk legnagyobb
értelme”, mondta Zay. Az én gondolataim is ebbe az irányba mozogtak. Zay
utána töltött a poharába. Ekkor szólt a sofőr, hogy idő van, és
szálljunk be újra a buszba. Elbúcsúztam Zaytól és Ivánkától és
beszálltam … A kétségek azonban nem mentek ki belőlem. Kik voltam ezek
az idegenek, és mit kerestek a Huaylas-völgyben? Ez a kérdés
foglalkoztatott a hazaút egész további részében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése