George Adamski - Az űrhajók belsejében 1. rész

1955

Eredeti cím: Inside the Space Ships

Megjelenési dátum: 1955

Forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm

Fordító: Aranyi Laci 

A közölt George Adamski könyv az eredetileg 1955-ben kiadott 'Inside the Space Ships' Aranyi László általi teljes nyersfordítása, rövidített tartalma. Ez Adamski második könyve az idegen kapcsolatairól.
Meg kell jegyezni, hogy az eredeti szövegben Adamski mindig egyes szám első személyben meséli el az élményeit, míg ebben a gyors fordításban következetesen egyes szám harmadik személy szerepel!

Az űrhajók belsejében - Inside the Space Ships 1.rész

Desmond Leslie előszava

Amikor társszerzője lettem George Adamski „A Repülő csészealjak leszálltak” című könyvének, korábban sohasem találkoztam vele. A kiadómmal egyetértettünk abban, hogy jelentős mértékben alátámasztást nyert állítása, miszerint kapcsolatba lépett a Földre leszállt repülő csészealjak utasaival, beszámolója rendkívül életszerű. A későbbi események további alátámasztást adtak álláspontunknak. 1958. novemberében, alig egy hónappal később, ahogy könyvünk megjelent, egy objektum, majdnem hajszál pontosan olyan, mint amilyent Adamski is lefényképezett, repült át Norwich – Norfolk megye – felett; hét tagja is látta a Brit Csillagászati Társaságnak és a Norfolki Csillagászati Társaságnak, egyikük Mr. Potter, rajzot is készített a csészealj formájú objektumról, ábrázolva a jellegzetes kupolaformát és a kémlelőnyílásokat, szinte pontosan ugyanabban az elrendezésben, miként azok megjelennek Adamski fotóján.

1954. február 15-én két fiú, egyikük 13, másikuk 8 éves, lefényképezett egy objektumot, amint az lefelé ereszkedett a felhők magasságából Conistonban, Lanceshire megyében. A fényképezőgépnek nem sikerült pontosan beállítani a fókusztávolságát, ám tökéletesen felismerhető a csészealj forma, a kupola, négy kémlelőnyílás, és egyfajta kerek leszállótalp, hasonlatosan Adamski fényképeihez. Az egyetlen különbség, amit alapos vizsgálattal fel lehetett ismerni, az eltérő szög. Ez a fénykép a repülő csészealj függőleges tengelyhez képest nagyjából 250 fokos szögben készült, miközben Adamski felvételei kb. 500 fokos szög alatt. Alapos vizsgálat bizonyította, a fiúk nem hamisították meg a negatívot, és nem az Adamski fotói alapján elkészített modellt fényképezték le.

A további igazolásokat Leonard Cramp M.S.I.A (szerzője a következő tudományos műnek: Világűr, Gravitáció és a repülő Csészealjak), aki különféle vetítési eljárásnak vetette alá a fotót, bizonyította, A Conistonban lefényképezett csészealj tökéletes arányosságot mutat Adamski repülő csészealjával, és ahhoz, hogy a fiúk modellt készíthessenek az Adamski-féle csészealjról, ahhoz végre kellett volna hajtaniuk Adamski fényképein a szükséges vetítési eljárásokat, csak így tudták volna elérni a megtapasztalt arányosságot. Ha még ezt meg is oldották volna, eztán számos tökéletes paraboloid jellegű görbét kellett volna kiesztergálniuk. A fiúknak semmiféle esztergához nem volt hozzáférésük, és semmit sem tudtak a vetítési eljárásokról, azt is kétségbe vonhatjuk, hogy a parabola-szerkesztésről bármit is tudtak volna.

Igen sokan azzal vádolják Adamskit, hogy közönséges lámpaformát fényképezett le. A „lámpaforma” megjelenése Norwich felett, hirtelen aláereszkedése a felhők közül a Lanceshire-i égen, arra utal, hogy a „lámpaformának” ugyancsak jó meghajtó-rendszerrel kellett működni, hogy áthidalhasson 9000 kilométeres távolságot, beleértve az óceán feletti átrepülést. Emellett megjegyzendő, ha Adamski bármiféle lámpaformát vagy más, kézzel gyártott objektumot fényképezett volna le, tegyük fel – előbb vagy utóbb – fel kellett volna bukkannia mások birtokában ugyanannak a tárgynak és be kellett volna tudni azonosítani. Adamski negatívjait megvizsgálta Cecil B. Mile, a fotótrükkök csúcsszakértője és Fey Marley, akik határozottan leszögezték, ha ezek hamisítványok lennének, akkor a legjobbak lennének, amit valaha csak láttak. Ugyanezt támasztotta alá Joseph Mansour, a Jetex Model Repülőgépek vezetője, aki szerint semmiképpen nem ábrázolhatnak a felvételek modelleket, sokkal inkább kiterjedt objektumokat, nagyjából tíz méteres, vagy nagyobb átmérővel.

Elmentem Amerikába és megvizsgáltam Adamski filmjeit és berendezéseit 1964. nyarán. Igen jó minőségű 15 cm-es Newton-reflektora volt. A kémlelőnyílásához igen gyenge minőségű kamerát illesztett, az egész szinte csak egy dobozból állt, gomb segítségével lehetett kezelni a zárszerkezetet, a hátulján kis nyílás volt a fotólemezeknek. A kamera közvetlenül a távcső okulárjához csatlakozott, annak lencserendszerét használta.

Ezt a berendezést alkalmazva lefényképeztem egy repülő csészealj makettet bizonyos távolságból. Az eredmény hajszál pontosan megfelelt az elvárásoknak, amikor valaki egy repülő csészealj makettet lefényképez bizonyos távolságból.

Adamski 1952. november 20-i idegenekkel való találkozásának a sivatagban többen is szemtanúi voltak. Jól látták a nagy, szivar- alakú hajót, amint Desert Center fölé száll azon a reggelen. Látták, amint Adamski szóba elegyedik egy további személlyel, aki hétköznapi, barna színű öltözéket viselt. Amikor ismét csatlakoztak Adamskihoz a látogató távozását követően, valamennyien megvizsgálták a két különböző típusú lábnyomot a sivatagban – Adamskiét és a másikat, mely az amerikai méret szerint női „négyes méretnek” tűnt. Cementlenyomatot vettek róla, ezek egyike most is itt van az íróasztalomon, miközben ezeket a sorokat írom. Adamski lábnyomai visszavezettek a csoporthoz, a másik lábnyomsor viszont megszűnt annál a pontnál, ahol a csészealj lebegett.

Meglátogattam a pontos helyszínt ez év augusztusában, habár a hőmérséklet 37 fok felett volt, a lábam jól körülhatárolható nyomokat hagyott. Mindezt a homok finomságának tulajdonítottam, ugyanis régi vízfolyás alján álltam és a mélyben esetleg még előfordult némi nedvesség.

Adamski találkozásának mind a hat szemtanúja megerősítette a történteket – Dr. és Mrs George Williamson, Mr. És Mrs Al Bailey, Mrs. Lucy McGinnis és Mrs Alice Wells –, az alacsonyan szálló Légierő gépeket is, melyek az események után köröztek felettük; mindezt a Légierő sohasem erősítette meg vagy cáfolta.

Adamski nem az első volt, aki azt állította, kapcsolatba lépett földre szállt idegen űrhajó utasával. Hat hónappal korábban (1952. júniusában) egy szerelő, név szerint Truman Bethurum, aki éppen egy szerkezeten dolgozott a Mormon Mesában, a Mojave sivatagban, határozottan állította, számos találkozásban volt része egy méretes repülő csészealj utasaival, akik meg is hívták őt a fedélzetre. Bethurum megfogott beszámolójával, mivel messze kisebb fantáziával rendelkezett, mintsem ilyen történetet kitaláljon. Az is kiderült, hogy a főnöke, E. E. White, a Wells Cargo Construction Company részéről, szintén látta a távolról, nagyjából két kilométerről érkező és később leszálló repülő csészealjat, az egyre halványodó fényben pedig úgy ítélte meg, hogy valamiféle szerencsétlenül járt utasszállító lehet. Egy későbbi alkalom során pedig White és többen mások is, láttak két alakot is a csészealj legénységéből. Nem gondolnám, hogy Bethurum teljes mértékben tisztában lett volna az általa látott dolgok lényegét illetően, miként azzal sem, amit az idegenek mondtak neki, amit képes megérteni, az mindösszesen annyi, hogy valamiféle kapcsolatba került egy földönkívüli űreszközzel és annak személyzetével. Amint az gyakran előfordul, a történet egyre színesedett az egyes elmondásokat követően. Azonban megőrzésre került az eredeti hangfelvétel, ezen ijedt és rémült, nehézkesen beszél a vele történtekről, akkor, amikor még élénken éltek tudatában az események.

A saját benyomásom Bethurum kapcsán az, hogy jó természetű, képzelő erő híján lévő egyszerű emberről van szó, ugyanazokkal a problémákkal küzdve, mintha egy őslakost kiemelnénk a brazíliai dzsungelekből és megkérnénk, írja le a faluja lakosai számára azt a helikoptert, amelyik nemrég leszállt a közelében és fehér emberek alkották legénységét.

Daniel Fry más történet. Fry a kormányzat alkalmazásában álló mérnök volt a White Stands Kísérleti Lőtéren, Új Mexikóban, 1950-ben. Egy este – elbeszélése szerint – kisméretű repülő csészealj szállt le, majd egy hang hívta a fedélzetre (valamiféle rádiókészülékből, a kis csészealjat ugyanis távirányítással működtették anyahajójáról) és elmagyarázta neki nagy vonalakban a szerkezet felépítését és meghajtó-rendszerét.

Fry beszámolója éppen az ellenkezője Bethuruménak – technikailag és pontosság tekintetében – jellemzően mérnöki leírás, a megfelelő szakkifejezésekkel és formulákkal. Fry állítása szerint a vele való kapcsolatfelvételre négy évvel korábban került sor, de akkoriban csak igen kevés embernek beszélt róla, hiszen igen csak félt munkája elvesztése miatt, vagy amiatt, hogy bolondnak nézik.

Nem sokkal azután, hogy találkoztam vele, felajánlotta (egyesek szerint kényszerítették), hogy aláveti magát hazugságvizsgáló készüléknek, televíziós adásban. Fry, révén mérnökember, elővigyázatossági lépéseket tett annak kiderítésére, hogy képes-e detektálni hazugságot a hazugságmérő készülék. Ezért szántszándékkal téves életkort, születési helyet, stb. adott meg, ezeket a készülék azonban teljes mértékben igaznak találta. A saját tapasztalata szerint tehát a készülék hamis adatokat közölt. Ezek után, egyik kutatótársunk, Mme Manon Darlaine Hollywoodból, leírta a történteket barátjának, J. Edgar Hoovernek, az FBI vezetőjének. Hoover válasza szerint a hazugságmérő készülék teljességgel megbízhatatlan, mindössze érzelmi változásokat képes jelezni, ezért pedig – személy szerint ő – megtiltaná használatát bűnügyi nyomozások során. Fry személyes tesztjének végrehajtásakor - a teszt végrehajtóit nem ismerjük – hangsúlyozott alátámasztást nyert ebben a különleges esetben a készülék használhatatlansága.

Mindhárom férfi, Adamski, Bethurum és Fry, határozottan állította, tapasztalataik konkrétak és fizikaiak, semmi közük az egésznek a pszichika területéhez. Elbeszéléseikben valósághűek, ismételten rámutatnak arra, miként azt ők látják, mindaz pusztán a véletlennek köszönhető, hogy éppen azon a helyen tartózkodtak, amikor egy idegen civilizáció tagjai megtiszteltek minket látogatásukkal – semmi több. Megbízható emberek benyomását keltették, olyanokét akik mindenáron el akarják mondani az igazságot, és megvallották, igen nagy nehézséget okoz számukra ilyen rendkívüli élményt felidézni közönséges szavakkal. Mindannyian megszenvedték megtapasztalásuk következményeit. Nem kétséges, hogy a dzsungelbéli őslakos is szintén megszenvedné a dolgot, ha a hitetlenkedő és babonás falubelieknek kellene elmesélnie egy helikopter közeli leszállását.

Ha már szó esett a babonáról, érdemes megjegyezni, már-már az elmebaj határát súrolja, amikor képzetlen fizikusok belépnek repülő csészealjakba, nagy veszélynek kitéve magukat, hogy akár az egész történet hitelességét rombolják össze.

Persze szomorú lenne azt mondani, hogy a teljes igazság elveszne az értelmetlen önzés füstös képernyője mögött. Ha a csészealjak valóságosak, akkor a bolygónk az idők kezdetétől tekintve a legnagyobb tudományos, szociológiai és filozófiai felfedezések előtt áll.

Egy Dél-Amerikai munkatársam, Ed Martins, eljött Mount Palomarba mialatt Adamskinál tartózkodtam, júliusban, számos leszállásról szóló beszámolót hozva magával, Dél-Amerikai esetek leírását, melyek láthatóan ugyanazt a mintát követték – nagy, kerek űrhajó, jóvágású emberi lényekkel a fedélzeten, erős elektromágneses tér az űrhajó körül. Kanadából személyes beszámolót kaptunk egy órakészítőtől, név szerint Mr Galbraithtól, aki Swastika közelében él, Ontario államban. Állítása szerint 1948-ban két ízben is, egy-egy nagy hajót látott leszállni. Mindkét alkalommal egy férfi szállt ki és talajmintát gyűjtött a felszínről. A férfi barátságosnak tűnt. Azonban az űrhajót körülvevő erőtér olyan erős volt – Galbraith szavait idézve -, hogy „kilapította a füvet és odaszögezte a sarkaimat a földhöz”.

A második alkalommal egy rendőrségi szakasz keresett az erdőben egy szökött bűnözőt. Látták az erdőben a fényt, de képtelenek voltak megközelíteni, elmondásuk szerint, egy láthatatlan falba ütköztek. Galbraith szintén beszél erről a láthatatlan energia „falról”, mely megakadályozta, hogy közelebb menjen, habár halványan látta a hajót (az erdő másik oldalán tartózkodott), miközben a hajó utasa megnyugtatóan mosolygott rá. A láthatatlan „fal” esete néhány, friss beszámolókban is felbukkan csészealjak leszállása kapcsán, pl. Franciaországban és Olaszországban. A gond az európai beszámolókkal az, hogy általában halálra rémült földművesektől származnak. Amikor valaki megrémül, nem tudja pontosan megfigyelni a környező eseményeket. Egy másik munkatársam, Jef Athierens, riporter Belgiumban, elmondta nekem, hogy ő személyesen készített interjúkat ezen földművesek közül néhánnyal. Meggyőződése, hogy valóban láttak „valami szokatlant leszállni”, de meghatározni, hogy mi volt az, kivonva a beszámolóból a félelmi tényezőt, mely befolyásolja a pontos megfigyelő-képességet – rendkívül nehéz.

Számos leszállásról kaptunk hírt az utóbbi két évben, ezek közül néhányról kiderült, közönséges csalás – ez utóbbi kapcsán biztosak lehetünk abban, hogy még lesz is jó néhány. Nem hinném azonban, hogy valamennyi megfigyelő őrült lenne és minden esetben csalás történne. A beszámolóikkal kapcsolatosan csak az az egyetlen gond, hogy a modern kor csillagászainak állítása szerint meglehetős bizonyossággal sikerült igazolni, Naprendszerünk többi bolygóján az élet lehetetlen. Vagy az egyik, vagy a másik állítás nyilvánvalóan téves. Nyilván nagyon könnyű dolog néhány egyszerű és kedves ember megfigyelését félresöpörni, amikor „tudományos” háttér áll mögöttünk, és egyben ez a legkönnyebb dolog is.

Azok az állítások, miszerint a Föld gömb alakú, hogy viaszra hangot lehet rögzíteni, hogy az éter képes rádióhullámok továbbítására, hogy a sugarak behatolhatnak a testbe és „láttatják” velünk a szervezet belsejét, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak képesek repülni, a maguk korában szintén képtelenségnek hangzottak, éppenséggel a tudományos élet hivatalos képviselői számára. A Marsról szóló nemrég megjelent könyv szintén a hivatalos tudomány szólamait erősíti, szerzője Dr. Hubertus Strughold, címe: A Zöld és Vörös Bolygó. A szerző kijelenti, amennyiben műszereink és az általuk szolgáltatott információk megfelelnek a valóságnak, akkor a Mars felszínén, az a fajta intelligens és szerves élet, amit ismerünk, 10 másodperc alatt elpusztulna. Strughold azonban azt is megjegyzi, talán elsiklottunk néhány „kritikus tényező” felett, és az egyetlen módja a teljes igazság megismerésének, ha odautazunk és első kézből szerzünk tapasztalatokat.

Van egy alternatív lehetőség is – ezek az emberek, a maguk különleges világaiból, az első alkalommal látogatnak hozzánk. Megmutatnak nekünk egy keveset a művészetükből, életmódjukból, tudományukból, vallásukból és filozófiájukból, mely ismeretek révén tapasztalatokat nyerhetünk.

Ez pedig pontosan az, amire egyes emberek esküt tesznek, hogy velük megtörtént. George Adamski, egyikük a sorban, sok-sok órán keresztül mesél azokról a lenyűgöző élményekről, melyeket más világok, igen fejlett lakói társaságában töltött, emellett megpróbálja visszaadni a tudásuk spirituális és filozófiai szépségét.

Mindent egybevéve, alapjában kétféleképpen tekinthetünk ezekre a rendkívüli dokumentumokra: vagy igazak, vagy nem. Semmiféleképpen nem tudom igazolni az olvasók számára, hogy igazak, mint ahogy azt sem, hogy nem. Az olvasó feladata, hogy mindezt eldöntse.

Mindenkit óvnék az elhamarkodott döntéstől. A legfontosabb dolog, olvasni és tanulmányozni a leírtakat, az adott tanításokat, sokak számára nagy segítséget jelentenek majd. Amikor valaki mindezt megérti a maga teljességében és (remélhetőleg) elfogadja, mások számára, akik szintén ilyen tapasztalatokkal rendelkeznek, vagy tesznek szert, már útmutatással tud szolgálni.

Az új igazság feltárásában (vagy inkább az Egyetlen Igazság megismétlésében) nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ részéről a fogadtatás továbbra is gúny és megvetés, és a megbélyegzés: „hazugság”. Az úttörők a korukat általában évtizedekkel megelőzik, gyakran kortársaik megvetésének céltáblái, hogy aztán unokáik végre felemeljék a fejüket és felfogják, miről is volt lényegében szó, hiszen számukra érik be teljes egészében az a gyümölcs, melynek fáját a magányos úttörő ültette el, ekkorra válnak az általa állított tények hétköznapi dolgokká.

Mindaddig amíg ez bekövetkezik Adamski is hasonlóan kínos körülmények között találja magát, mint a brazil őslakos, aki esélyt kap repülni egy helikopteren. Adamski is megtette a maga repülését. A helikopter elment. Ő viszont megpróbálja elmesélni a törzsének mi történt, miközben nem találja a megfelelő szavakat a saját nyelvén, hogy kellő pontossággal leírja.

Eközben a földlakó Adamski a maga egyszerű nyelvezetét használja, a képességeihez mérten a lehető legtökéletesebben igyekszik átadni tapasztalatait, melyek nem itt a Földön történtek. Ilyesfajta tapasztalatokról teljes pontossággal beszámolni lehetetlen. Természetes, hogy az egyén kiszínezi az eseményeket, hozzáteszi saját személyiségét, az elbeszélési stílusát, mint ahogy ez minden esetben megtörténik.

Mindezen nehézségek ellenére Adamski megkísérel számunkra egy futó pillantást adni egy olyasféle civilizációra, melyet bizonnyal irigyelhetünk, olyan civilizációra, melyben talán már unokáink részesedhetnek. Kinek a döntésén múlik mindez? Ki fogja eldönteni, hogy a jövő generációi rátérjenek a csillagok által jelzett ösvényre és hallgassák a szférák zenéjét, netán eldeformálódott mutánsokká váljanak, barlangban lakjanak, és puszta körmükkel és egyszerű botokkal kaparják a szennyezett talajt élelem után kutatva, rettegett győzedelmes uralkodók elnyomása alatt?

Mi döntünk! A döntés a mienk. Az emberiség végső ultimátumot kapott – élni az életet, vagy mindörökre elpusztulni. Ebbe az atomhatalmak által birtokolt kígyófészekbe és a megrémült emberek tömegeinek mocsarába jött el egy fényfelvillanás. Felülről sugárzik ránk csodálatos kristályűrhajóról, melyet tudomásunk szerint olyan emberek irányítanak, akik mesterei a tudásnak és a mi mestereinkké is válhatnak – ha hagyjuk őket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy nem törődünk velük. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nyugodtan üljünk és a hajunkat igazgassuk, miközben a bolygónk szívét alapjaiban fenyegeti a halálos kór.

Olvassa tehát az elkövetkezendő beszámolót nyitott lélekkel és tapasztalja meg vajon a fényből származó tanítás igaz-e.

Adamski első találkozása vénusziakkal

(Ez történt az első, azaz a "Repülő Csészealjak Leszálltak" (Flying Saucers Have Landed) c. könyvben.)

Adamski miután távcsövével rendszeresen figyelte az eget számtalan ufót és Hold anomáliát vett észre, majd fotózott le. Aztán ezt követte egy személyes találkozás az idegen lényekkel.

Minden 1952. november 20-án kezdődött. E napon Adamski és követői kis csoportja kiment egy kaliforniai sivatagba, hogy felvegye a kapcsolatot a repülő csészealjak utasaival. Adamski rávette a csoport valamennyi tagját, maradjanak visszább mintegy 500 méterrel, a biztonság kedvéért. A kapcsolat kicsivel dél után, 12.30-kor jött létre.

A hátramaradt társaság először egy szivar alakú UFO-t pilantott meg, majd egy villanást látott az égen. Adamski szerint ekkor vált le róla az a repülő csészealj, mely tőle nem sokkal arrébb leszállt, és kilépett belőle a vénuszlakó, Orthon. Adasmski 7 tekercs filmet használt el 1/25-öd másodperces expozícióval az esemény megörökítésére, Alice K. Wells, egy étterem-tulajdonos pedig mindezt le is rajzolta, ő vadásztávcsövön kísérte biztonságos távolságról az eseményeket.

A repülő csészealj csillogott, prizmaszerűen szórta a fényt, leszálláskor három talpára ereszkedett. Adamski is mindent szorgalmasan lerajzolt; a bent ülők szépséges arcát is megörökítette.

A manapság bennünk élő beidegződések ellenére Orthonnak kerek arca volt, rendkívül magas homlokkal, szürkés-zöld ferdevágású szemekkel, a keleti népeknél megfigyeltnél is kiemelkedőbb járomcsonttal, kis orral és ragyogó hófehér fogakkal. Az idegen ujjai hosszúak és vékonyak voltak, akár egy nőnek. Adamski úgy gondolta, az idegen bizonnyal csodálatosan szép nő lenne, ha másképpen öltözne. A látogató elkérte az egyik tekercs filmet, mire Adamski át is adta neki.

Amint az idegenek távoztak, Adamskihoz csatlakoztak társai a leszállási pont környékén, ahol George Hunt Williamson „levette” a később igencsak híressé vált lábnyomát Orthonnak. Felpillantva, a csoport jól láthatta, az ég igencsak megtelt katonai gépekkel, beleértve a Légierő Edwárds-i Bázisról felszállt B36-os bombázóit. A gépek köröztek, egészen alacsonyra ereszkedtek Adamskiék feje fölé, majd visszatértek bázisukra.

Két héttel később Adamski éppen egy repülő csészealjat fotózott, amikor az mindössze száz méternyire megközelítette, egy nyílás tárult fel rajta, egy kéz nyúlt ki rajta, és kidobta a korábban elkért filmnegatívot - minden egyes kocka megvolt -, majd a kéz búcsút intett és a szerkezet elröppent.

A vénusziak visszatérése

Los Angeles a fények és a zaj városa, a rohanásnak, a nyughatatlanságnak; éles ellentéte a csillagos ég végtelen nyugodt és békés látványának. Sok éves szokását követve Adamski 1953. február 18-án elvonult a város nyüzsgése elől, igaz, nem túl messze, csupán egy városszéli hotelbe. Ide érkezett, mert hasonlóan sürgős késztetést érzett, mint az „A repülő csészealjak leszálltak” című könyvének megírása előtt.

Követve a szokásos eljárást, amikor Los Angelesbe tett látogatást, beregisztrált a hotelbe. Amikor pedig a küldöncfiú felvitte a csomagjait a szobába és távozott, Adamski bizonytalanul állt meg a szoba közepén. Nagyjából délutáni négy óra volt, és igazából pontosan fogalma sem volt, mi vitte őt oda, hirtelen elbizonytalanodott. Odament az ablakhoz, és a forgalmas utcát nézte. Semmi érdekeset sem talált.

Hirtelen ötlettől vezérelve, lement, keresztül az előcsarnokon és betévedt az italbárba. Az éppen ott lévő egykori diákja felismerte, aki habár eleinte alapjában szkeptikus volt, ez megváltozott, miután beszélt Adamskival és látta az általa készített fotókat a repülő csészealjakról. Forrón üdvözölte. Miután beszélgettek egy keveset, elmondta, igen sok ember vált érdeklődővé a repülő csészealjak iránt. Kifejtette, szívesen Adamskival tartana, ha lehetővé tenné számára

Válaszra várt, de Adamski nem tudta igazából mit is mondjon neki. Nem voltak konkrét tervei. Nem érzett magában különösebb indítást, hogy egyfajta rögtönzött előadást tartson, idegenek előtt, másrészről pedig, jó ötletnek tűnt elütni az időt, a várakozás idejét… Nos, akármi is lesz, várni fog!

Adamski beleegyezett, s hamarosan jó néhány férfi és nő gyűlt össze körülöttük. Érdeklődésük őszintének tűnt, ő pedig legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni kérdéseikre.

Hét órára járt az idő, amikor kimentette magát és rövid sétára indult az utcán lefelé, hogy megvacsorázzon. Egyedül kívánt lenni azzal a folyamatos, társául szegődött érzéssel, hogy „valami történni fog”.

Egykedvűen megvacsorázott és visszament a hotelbe. Senki nem volt az italbárban aki ismerte volna, így a bár a továbbiakban nem keltette fel érdeklődését.

Hirtelen eszébe jutott Miss M-, egy fiatal diáklány a tanítványai közül, aki ebben a városban élt. Sajnos nem tudott velük tartani a hegyekbe annak idején, Adamski állomáshelyére, ezért megkérte, ha lejön a városba legközelebb, hívja fel őt. Hirtelen nekiindulásból belépett egy telefonfülkébe és tárcsázta a számát. Nagyon őrült, hogy meghallotta Adamskit. Autója nem révén, elmondta, beletelik egy órába, vagy még annál is többe, míg taxival odaér a hotelhez.

Adamski vett egy esti lapot, és igyekezett úgy tartani a kezében, hogy senki se ismerje fel, aztán felment a szobájába. Miután elolvasta a számára érdekesnek tűnő írásokat, kényszerítette magát, hogy elolvassa az átugrott bekezdéseket is, így törekedvén a rajta mind hatalmasabban eluralkodó fáradtság uralására, tudata éberen tartására.

Mielőtt az óra eltelt volna, ismét lement az előcsarnokba, hogy megvárja Miss M-t, aki meg is érkezett úgy 15 perccel később. Jót elbeszélgettek, számos ügyben adott neki tanácsot, igen sok problémával kellett az egykori diáklánynak szembesülnie. Annak idején szívébe zárta, minden egyes megnyilvánulását. A diplomamunkája élményszámba ment, és a diáklány szintén szívébe zárta a tanárát és remélte, ha a városba jön ismét, segítséget kaphat tőle.

Adamski fejében az is megfordult, miközben a lányt a taxiállomáshoz kísérte, hogy az a sürgető telepatikus üzenet, amit a hegyek között kapott, talán nem éppen őtőle érkezett. Amikor azonban visszatért a szálloda halljába, tudatosult benne, a magyarázat nem állja meg a helyét. Az érzés továbbra is benne volt – erősebben mint valaha!

Ránézett az órájára, fél tizenegy volt. meglehetősen későre járt már, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármi is történni fog, ezért kisebb csalódottság hulláma futott végig rajta. És a kiábrándultságnak ebben a pillanatában hirtelen felbukkant két férfi, közülük az egyik a nevén szólította.

Mindketten teljesen ismeretlenek voltak, ám nem maradt idő töprengésre velük kapcsolatban, hiszen gyorsan közeledtek, a külsejük alapján pedig semmi sem utalt arra, hogy mások lennének, mint fiatal üzletemberek. Mivel számos előadást tartott már Adamski Los Angelesben, megjelent a rádióban és a tévében is, emellett a városból is sok ember látogatta már meg, a Palomar hegyi otthonában, idegenek felé való közeledése nem számított szokatlan helyzetnek.

Mindketten igen jól szituáltak voltak. Egyikük 180 cm-nél is magasabb volt, nagyjából a harmincas évei elején járhatott, elegáns, sötét szemű alak, akin látszott, hogy élvezi az életet. Rendkívül átható tekintete volt. fekete haja lobogott, és megfelelt a kor divatjának. Sötétbarna öltönyt viselt, kalap nélkül.

Az alacsonyabb, nagyjából 170-es férfi, fiatalabbnak tűnt, kerek, fiús arca volt, pontosan a kor divatjának megfelelő. Szőke alkatú volt, szürkéskék szemmel. A haja szintén neki is hullámos volt, homokszínű, és a kor stílusának megfelelően hordta. Szürke öltönyt viselt, szintén kalap nélkül. Mosolygott, miközben Adamski nevét mondta.

Fogadta köszöntését, amikor pedig kinyújtott keze elérte az övét, hallatlan boldogság töltötte el Adamskit. Pontosan ugyanazt érezte, mint azon az emlékezetes 1952. november 20-i napon. Az idegen ugyanazt a jelet használta. (A Repülő Csészealjak Leszálltak – című könyvben részletesen leírva.)

Azonnal felismerte, a két idegen nem földi. Azonban teljesen nyugodt volt. Miközben kezet ráztak a fiatalabb férfi megszólalt: „Azért jöttünk, hogy találkozzunk Önnel. Van ideje csatlakozni hozzánk?”

Anélkül, hogy a legkisebb kétely is felmerült volna Adamskiban, így felelt: „Teljes mértékben Önökre bízom magam”.

Együtt hagyták el a hotel előcsarnokát, Adamski közöttük lépdelt. A hotel épületétől egy tömbnyivel északra egy parkoló felé indultak, ahol a kocsijuk várt rájuk. Egy szót sem szóltak e rövid idő alatt, de magában Adamski így is tudta, igaz barátokról van szó. Nem érzett semmiféle késztetést, hogy megkérdezze, hová mennek, mint ahogy az sem tűnt szokatlannak, hogy nem akarják megosztani vele ezt az információt.

Egy alkalmazott előállt az autóval, ezután a fiatalabb férfi elfoglalta a vezetőülést, jelezve, foglaljak helyet mellette. A másik útitársunk is előre ült. Az autó egy négyajtós Pontiac sedan volt

A férfi, aki a kormány mellé ült, láthatólag pontosan tudta hová szándékozik hajtani, vezetési stílusa gyakorlatról árulkodott. Adamski nem ismerte egyformán jól valamennyi, Los Angelesből kivezető országutat, így igazából fogalma sem volt arról, melyik irányba tartanak. Csendben haladtak, Adamski pedig teljes részletességgel visszaemlékezett az egész találkozásra, a várakozás időszakára, s próbált a maga számára valamiféle magyarázatot kidolgozni a találkozás célját illetően.

Tudatosult benne, ez a fajta bizalmas hozzáállás teljességgel őrültségnek tűnhet a mai világban, ahol a törvénytelenség uralkodik. Viszont ez a fajta hozzáállás az, ami más civilizációk lakosaira jellemző. Ez a szokás uralkodott az amerikai indiánok között is, akik tisztelettel, emberséggel, türelemmel és hűséggel fordultak az idegenek felé. Mindezt mélységében sikerült Adamskinak megértenie és erre a fajta lelkületre hangolni, miközben az idegenek jelenlétében azt a fajta erőt érezte, amit egy gyermek, amikor igazán bölcs felnőttek társaságába kerül.

A fények és az épületek elmaradoztak, ahogy elhagyták a város. A magasabb férfi első ízben szólalt meg: „Nagyon türelmes vagy. Tudjuk mennyire érdekel kik vagyunk és hova viszünk.”

Természetesen minderre nagyon kíváncsi volt Adamski, ám várakozó álláspontra helyezkedett, tudta, előbb-utóbb úgyis tudatják vele.

A férfi a vezető felé biccentett: „Ő az általatok Marsnak nevezett bolygóról származik. Én pedig arról, amelyiket Szaturnusznak neveztek.”

Hangja nyugodt volt és lágy, az angol kiejtése pedig tökéletes. A fiatalabb férfi is lágy hangon beszélt, habár a hangja kissé magasabb volt. Adamski azon kezdett tűnődni, hol és hogyan tanulták meg ilyen jól ezt a nyelvet.

Miként a gondolat megfogalmazódott a fejében, a válasz is azonnal megérkezett. A marsi az első alkalommal szólalt most meg azóta, hogy elhagyták a hotelt. Elmesélte, hogy ők egyfajta „kapcsolattartók”, közöttünk élnek és dolgoznak, mivel a Földön is gondoskodni kell megélhetésükről, hogy ruhát és élelmiszert vásárolhassanak, meg mindenfélét, amire az embereknek szüksége van. Eleinte még volt egy kis akcentusuk, de idővel megszűnt és most már teljességgel felismerhetetlenek az itteniek számára.

Miközben az emberek között élnek, szigorúan titokban tartják tényleges származásukat, azt, hogy más világok lakói. Veszélyes lenne, ha kiderülne. Mostanra már jobban ismerik az embereket, mint azok saját magukat, és jobban látják a minket körülvevő kellemetlen jelenségek gyökereit, mint mi magunk.

Segítenek nekünk szembesülni az általunk okozott problémákkal, melyek már puszta létünket fenyegetik. Ha pedig kiderülne róluk, hogy pusztán azért jönnek bolygónkra, hogy dolgozzanak és hogy tanuljanak, tudóstársaik egyszerűen elmebajosnak vélnék őket. Nem is beszélve arról, hogy olyan bolygókról érkeztek, ahol tudósaink szerint élet teljességgel lehetetlen.

Engedélyt kaptak szülőbolygónk alapos megvizsgálására. Mint ahogy az emberek is vágynak régi barátokkal való találkozás esélyére, így vannak ezzel az idegenek is. Természetesen jól meg kell szervezni az ilyen eseményeket, miként az emberek is teszik, munkaszüneti napokra, vagy a hétvégére szervezik, azért, hogy minél kevesebb zavaró tényező jöhessen közbe.

Adamski nem kérdezte társaitól vajon házasok-e és él-e a bolygónkon hozzátartozójuk; volt valamiféle benyomása arra nézve, hogy nem ez a helyzet. Néhány perces töretlen hallgatás közben újra átgondolta a kapott információkat. Azon morfondírozott, vajon miért éppen őt tüntették ki barátságukkal és éppen neki adták át az ismereteket a más világokból érkezettek. Akármi is volt az ok, igencsak zavarban, ám hálásnak érezte magát.

Amint ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, a szaturnuszi megszólalt: „Te nem az első, de nem is az egyetlen földi ember vagy, akivel kapcsolatba léptünk. Sokan mások is vannak, a Föld különböző pontjain élnek, akiket már meglátogattunk. Néhányan, akik elég bátrak voltak, hogy beszéljenek tapasztalataikról, üldöztetésben részesültek – párat közülük egészen az - általatok így fogalmazott – ’halálba’. Ebből adódóan, a legtöbben csendben maradtak. Amikor azonban a könyv, amin éppen dolgozol, eljut a nyilvánossághoz, az első találkozásunkról a sivatagban, testvéreinkkel, arról a bolygóról, amit ti Vénusznak hívtok, felbátorít majd másokat is, sok-sok országból a Földön, hogy megírják neked beszámolóikat.” (Miután a könyv, a ’Repülő Csészealjak Leszálltak’ megjelent, a jóslat igazságtartalma bizonyítottá vált.)

Adamski nemcsak erős bizalmat táplált új barátai iránt, hanem egyfajta mindent elsöprő érzést, miszerint igazából nem számítanak idegennek egymás számára. Egyben meggyőződése volt, ezek az emberek biztosan ismerik valamennyi kérdésre a választ, és egyben tisztában vannak a Föld összes problémájának megoldásával; azonban tenni semmit sem tudnak értünk, hiszen amilyen megítélés alá esnek, az visszatartja őket az ilyen jellegű küldetések végrehajtásától.

Már régóta haladtak egyenletesen az országúton, megvolt már másfél órája is. Adamski számára továbbra sem volt tiszta, milyen irányba mennek, attól eltekintve, hogy sivatagos vidékre értek. Túlságosan sötét volt a környező táj szemrevételezésre. Agya folyamatosan azon zakatolt amit mondtak neki, és - egyébként pedig – kevés szó esett közöttük.

Hirtelen kizökkent töprengéséből, amikor váratlanul lehajtottak a sima országútról egy rázós, keskeny hullámzó útra. A marsi közölte: „Meglepetés vár rád!”

Egyetlen kocsival sem találkoztak ezen az úton, pedig legalább 15 percig hajtottak. Azután, Adamskin hirtelen erős izgatottság hatalmasodott el, amikor megpillantott a távolban egy fehéres, ragyogó fényű objektumot a földön pihenve. Nagyjából 15 méterre megálltak tőle. Úgy ítélte meg, talán 5-7 méter lehet a magassága, és erősen emlékeztette a három hónappal korábban, az első találkozása során látott csészealjra, vagy ahogy nevezte e típust„ „Felderítőre”.

Amint céljukhoz közelítettek, Adamski észrevett egy férfit, amint ragyogó űrhajója mellett álldogált. Amint kiszálltak a kocsiból, üdvözölték. A férfi láthatóan a repülő csészealján ügyködött valamit. Amint közelítettek felé, Adamski rögtön megismerte. Ő volt az a férfi, a vénuszi barát, akivel először kapcsolatba lépett.

Pontosan ugyanazt a síruha-szerű öltözetet viselte, mint az első alkalommal, ez azonban világos barna volt, narancssárga csíkokkal a derékszíj fölött és alatt. Sugárzó mosolya jelezte, ő is örül a találkozásnak. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, azt mondta: „Miközben ereszkedtünk alá, egy kisebb darab letört az űrhajónkból, amíg vártalak Benneteket, csináltam egy másikat helyette.”

Adamski fokozott figyelemmel kísérte, amint kiüríti a kis olvasztótégely tartalmát a homokra. „Az időzítés tökéletes” – mondta – „Éppen végeztem a szereléssel, amikor megérkeztetek.”

Adamski meglepetéssel konstatálta, angol kiejtése szinte tökéletesen akcentus-mentes, miközben az első találkozásuk alkalmával úgy tűnt, szinte teljes mértékben képtelen megszólalni angolul. Remélte, később majd erre is magyarázatot kap, de ha mégsem, akkor elhatározta, rá fog kérdezni.

Ehelyett azonban óvatosan megérintette az olvadt fémnek tűnő, homokra szórt, parányi fémdarabot. Habár továbbra is igen forró volt, annyira nem, hogy ne lehetett volna megfogni. Óvatosan egy zsebkendőbe csomagolta, majd kabátjának belső zsebébe tette biztonságos helyre. Haláláig őrizte.

Habár társai kinevették különleges antik gyűjtőszenvedélye miatt, semmiféle gúnyos hangsúly nem volt viselkedésükben. A vénuszi megkérdezte, habár eleve tudta a választ: „Miért van szükséged arra?”

Adamski elmagyarázta számukra, hogy talán mindez őrültségnek tűnik, azonban egyértelmű bizonyíték a látogatásukra vonatkozóan, s mivel az emberek általában „kőkemény bizonyítékokat” követelnek, arra nézve, hogy nemcsak „kitalálta” a történetet az idegenek első látogatásával kapcsolatban. Ez pedig most az.

Továbbra is mosolyogva, hozzátette: „Igaz, és te pedig egy szuvenír-gyűjtő faj tagja vagy, nem igaz? Akárhogy is, pontosan ugyanezt ötvözetet megtalálhatod a Földön is, és nagyjából az összes bolygón.”

Itt kell megjegyezni, az idegen világok látogatói nem viseltek a mi szóhasználatunknak megfelelő neveket. Ennek okát elmagyarázták neki, de itt nincs lehetőség a részletezésére. Nincs a dologban semmi rejtélyes végül is, azonban teljesen más koncepciót állítottak fel a nevekkel kapcsolatban, mint mi.

Ez a „név-nélküliség” félreérthető helyzeteket teremthetett volna a beszámoló összeállítása során, ideértve az új barátokat is, ennek érdekében valamit tenni kellett, már csak azért is, hogy a későbbiekben se keletkezhessenek félreértések. Mivel a mi világunkban függünk a különböző elnevezésektől, azért Adamski nevet adott nekik.

Mindeközben persze tisztában volt azzal, hogy ezek a nevek nem az ő igazi neveik, hogy mégis ezeket választotta, annak megvolt a saját maga jó oka; az adott nevek nem jelentés nélküliek, valamiképpen köthető azokhoz, akikre illesztve lettek.

A marsi a Firkon, a szaturnuszi a Ramu, a vénuszi pedig az Orthon elnevezést kapta.

A vénuszi kutatóűrhajó fedélzetén

A háromfős csapat megérkezése után Orthon azonnal jelezte, csatlakozzanak hozzá. Firkon és Ramu azonnal követte. Adamski elbeszélése szerint az űrhajó szilárdan állt a talajon; mindössze kicsiny lépcsőre kellett fellépni a beszálláshoz.

Amint belépett, gyorsan körülnézett, és nem bírta ki, hogy fel ne vesse magában a kérdést, vajon csak azért invitálták a fedélzetre, hogy csak körülnézzen, vagy netán egy űrutazásra is elviszik?... Nem tartotta valószínűnek, hogy pusztán azért invitálták ide, hogy körbemutassák a fedélzeti berendezéseket.

Egyenesen a központi kabin felé vették az irányt; megfelelően magas ajtón keresztül léptek be, még Ramunak, a szaturnuszinak sem kellett lehajtani a fejét. Amint ő is belépett, a sorban utolsóként, az ajtó hangtalanul bezárult és pici remegés futott át a helyiségen. Adamskit szinte elvakította a padlóból és a kör alakú helyiség mennyezetének csúcsából egyaránt áramló rendkívül erős fény. Hideg, vörös fény volt. Visszaemlékezett, ilyesfajta fényeket látott első találkozása alkalmával is a kutatóűrhajón – vörös, kék és zöld fény -, mely Nap felé tartott prizmaként villogott.

Adamski nagyon óvatosan lépegetett, lenyűgözte a technika, hiszen sehol sem látott illesztéseket, lélegzete elállt, vajon miként tudják egymáshoz kapcsolni ily módon az egyes elemeket. Az ajtó is, melyen át bejöttek, észrevehetetlenül olvadt bele a szilárd falba.

Minden szinte egyszerre történt: az ajtó becsukódása, a pici remegés, a fény felragyogása. Adamski igyekezett mindent a legnagyobb aprólékossággal megjegyezni, hogy később a valósághoz hű beszámolót tudjon adni.

A helyiség átmérője körülbelül hat méter lehetett. A legmagasabb pontját bő fél méter vastag oszlop kötötte össze a padlóval. Később elmondták neki, ez az oszlop az űrhajó mágneses tengelye, ennek segítségével állítják elő a meghajtáshoz szükséges energiát, azt azonban nem mondták el, miként.

„A felső pont – magyarázta Firkon -, általában pozitív töltésű. Az alsó pedig, a padló alatt végződik, negatív. Szükség esetén a pólusok megcserélhetők egyetlen gombnyomással.”

Nagyjából két méter magasan egy átlátszó, lencseszerű szerkezet volt, a központi oszlop ezen is áthatolt. Alatta két kényelmes heverő volt, alakjuk követte a fal görbületét. Adamskit megkérték, üljön le az egyikre, Firkon mögötte helyezkedett el, s magyarázta, mi történik. Ramu a szemben lévő heverőre telepedett, Orthon pedig az irányító-panelhez lépett. A panel a két heverő között félúton helyezkedett el, éppen szemben a láthatatlanná vált ajtóval.

Amikor leültek egy vékony, hajlékony kar „pottyant” az ölükbe. Gumiszerű puha anyag burkolta. Teljesen nyilvánvaló volt a célja, segített megtartani az egyensúlyt. Firkon magyarázata aszerint: „Amikor egy hajó hirtelen ér földet, apróbb lökéshullám alakulhat ki. Habár ez nem fordul elő túl gyakran, azért fel kell készülni rá. – Majd mosolyogva hozzátette: - Pontosan ilyen megfontolásokból használnak biztonsági övet az emberek a repülőgépeiken.”

Adamski számára továbbra is nehézséget okozott mindannak megértése, hogy ezek a dolgok tényleg ővele történnek meg. Mióta először találkozott a vénuszival, és váltak el egymástól, habár érezte az elválás visszafordíthatatlanságát, mégis élt benne a vágy, talán egy napon ismét találkozhatnak és vele tarthat. Most mindez megvalósulni látszott, ahogy készültek az űrutazásra, igyekezett a pillanat minden ízét átélni. Újra és újra emlékeztette magát, mindent alaposan meg kell jegyeznie amit csak lát és tapasztal, hiszen meg kell osztania tapasztalatait a többiekkel, tökéletes hűséggel.

„Ez a hajó – folytatta Firkon – eredetileg kétszemélyesre épült, de veszély esetén lehetőség van sokkal több utast is biztonságosan a fedélzetére venni. Persze ilyesmi nem sűrűn fordul elő.”

Nem adott további magyarázatot, Adamski pedig eltöprengett, mit is jelenthet a „veszély esetén”. Esetleg valamiféle mentőexpedíciót, ha egy másik Kutató csészealj bajba jutna? Ahogy ezen filozofálgatott, lenyűgözte az első kézből kapott tudományos ismeretek nagyszerűsége, melyekről azt gondolta, ilyesmi nem is létezhet, pláne mindezt a saját szemével látta. Ismét emlékeztetnie kellett magát, akárhogy is, túlságosan is emberszerűek valamennyien, akármennyivel is járnak előttünk, ez a körülmény nem elhanyagolható. Bizonnyal nekik is megvoltak persze a maguk hibáik és hányattatásaik.

A falakat nagyjából egy méteres magasságban kezdődő és egész a mennyezetig terjedően beborító grafikonok és ábrák tanulmányozásába kezdett. Földi szemnek teljesen felismerhetetlenek voltak, s azon töprengett, vajon milyen célt szolgálhatnak. Semmiféle rögzítő-eszközt nem látott, szögeket vagy kampókat, annál inkább villogó és különböző színeket. Némelyik színes vonalakat alkotott és lassan mozgott a táblázatokon. Mások fel és le, megint mások keresztben, míg továbbiak különböző geometriai formákat alkottak.

Sem a jelentésüket sem a funkcióikat nem magyarázták el számára, ám kétségei támadtak, ha meg is teszik, egyáltalán megértette-e volna, azt azonban nyugtázta, valamennyi útitársa élénken reagál a legkisebb változásukra is. Adamskinak az volt a benyomása, hogy mindenféle dolog mellett, információkat közölhetnek az utazás irányáról, mindenféle közeledő objektumról, de a légköri és a világűri állapotokról is.

A hátuk mögötti, bő három méterre elhelyezkedő fal szilárdnak és üresnek tűnt, miközben a velük szemben lévő rész, a bejárattal éppen ellentétes irányban, szintén különböző ábráktól nyüzsgött, de valamiképpen különböztek a korábban leírtaktól. A pilóta előtti irányítópanel teljességgel összehasonlíthatatlan volt bármiféle földi eszközzel. A leginkább talán egyfajta orgonára emlékeztetett. Billentyűk és regiszterek helyett azonban gombsorokat tartalmazott. Halvány fény irányult közvetlenül rájuk, úgy beállítva, hogy egy-egy fényforrás öt gombot világított meg. Amennyiben Adamskinak pontosan sikerült később felidézni az elrendezést, a gombok hat sorban helyezkedtek el, mintegy másfél méter hosszan.

A panellel szemben a pilóta ülése, hasonló a másik két heverőhöz. Közvetlenül a pilóta ülése mögött egy számára könnyen elérhető, egészen különleges szerkezet kapott helyet, mely közvetlen kapcsolódott a központi mágneses tengelyhez.

Firkon megválaszolta az Adamski gondolatában felmerült kérdését: „Igen, periszkóp, olyasmi amit az emberek a tengeralattjárókon használnak.”

Miközben a különböző fények villódzását figyelte, ahogy más és más ábrák és grafikonok hol erősebben hol fényüket vesztve villódznak intenzíven, Adamskiban felmerült, bizonyára ez az oka annak, amiért ezeket az áttetsző hajókat a legkülönbözőbb színekben villogónak írják le oly gyakran, miközben átrepülnek az égen. Voltak azonban további tényezők is. A színváltozások nagy része és a Kutató csészealjakat övező ragyogó fény forrása magának a csészealjnak a különböző intenzitású sugárzása és a légkör egymásra hatásának eredménye, emiatt veszi körül fénylő burok a hajókat; egyfajta ionizációs hatással állunk szemben.

A hajó belsejében egyetlen sötét sarok sem volt. Adamski nem tudta meghatározni honnan ered a fény. Úgy tűnt, minden kis sarok és üreg halványan, kellemesen fénylik. Nincs rá lehetőség a fény természetének pontosabb leírására. Nem volt fehér, ahogy kék sem, nem volt egyetlen meghatározható színű sem, amit meg lehetne nevezni. Ehelyett, mintha egyfajta lágy keverékét tartalmazta volna az összes színnek, habár olykor mintha egyik vagy másik uralkodó jellegű lett volna.

Igencsak lekötötte ennek a rejtélynek a megoldása, ezzel egy időben pedig mindent megfigyelni és minden részletet megőrizni ami csak ezen a kicsiny hajón megfigyelhető, amiről még mindig nem tudta elhinni, hogy valóban utasa lehet, habár hirtelen egy parányi érzése jelentkezett, mozgásban vannak. Ám semmi jele sem volt jelentős gyorsulásnak, sem nyomásváltozásnak a magasság megváltozásának következtében, miként repülőgépeinknél tapasztalható már fele sebességen. Semmiféle lökést nem tapasztaltak, mint amikor talajt érünk. Adamski számára minden igen szilárdnak és tökéletesen simának tűnt, talán egy egészen parányival nagyobb mozgásérzékeléssel, mint amit a Föld Nap körüli útjából érzékelhetünk, a 30 km/másodperces keringési sebességből. Mások, akiknek szintén megadatott a repülő csészealjakon való repülés, pontosan ilyen tapasztalatokról számoltak be – vagy inkább, a teljes mozdulatlanság-érzésről. A tény az, hogy sokan másokhoz hasonlóan, Adamski is csak jóval később, miután már visszatért a Földre, vette számba annak az éjszakának a repülési tapasztalatait a saját szavaival, csak akkor tudta pontosan meghatározni mindezt.

Adamski csak ekkor vette észre, a padlót tulajdonképpen egy hatalmas lencse alkotja, ezen pedig látni egy kisváros háztetőit. Micsoda látvány! Könnyedén be tudta azonosítani az ismerős tereptárgyakat. Becslése szerint ekkor még csak százméteres magasságban haladtak. Miként azt elmagyarázták neki, valójában már az 5 km-es magasságot is elhagyták. És továbbra is emelkedtek, ám ennek a varázslatos optikai eszköznek megvolt az a tulajdonsága, hogy egyes embereket is meg lehetett általa figyelni és tanulmányozni, ha valaki úgy akarta, még akkor is, ha a repülőeszköz sok-sok kilométer magasságban volt és már a látómezőből is kiesett.

„A középső oszlop kettős célt szolgál – magyarázta Firkon. - Egyrészt energiát szolgáltat a repüléshez, másrészt hatékony teleszkópként működik; egyik vége az égre irányul, s mutatja a fejünk fölé boruló boltozatot, míg a másik vége az alattunk lévő tájat közvetíti. A képeket a padlón és a mennyezeten lévő hatalmas lencsék segítségével vetítjük be, mint ahogy láthatod.”

Nem magyarázta el, mindez elektronikus úton, vagy mi módon történik. A varázslatos képességei változtathatóak voltak, ezért Adamski úgy gondolta, lényegében sokkal összetettebb rendszerről van szó, mint közönséges lencsékről, ahogy azt a Földön ismerjük legalábbis.

Feltekintett az átlátszó kupola irányába. A csillagok oly közelségben látszottak, mint otthon a hegyekben, akár kézzel is meg lehetett volna érinteni őket, a mennyezeti lencsén áttekintve pedig közvetlen a fejük fölött lévőknek tűntek. Amikor ismét lepillantott a villódzó fényekkel pompázó Földre, hirtelen négy kábelt látott megjelenni, s a padlólencsén keresztül (vagy közvetlenül alatta) kereszt alakban a központi oszlophoz csatlakozni.

A marsi lény mindjárt magyarázni is kezdte a dolog lényegét: „A kábelek közül három energiát szállít a hajó alatti gömbökhöz, melyekre gyakran ’leszállótalpakként’ hivatkoznak. A gömbök üregesek, s habár kiengedhetők vészleszállás esetén, legfontosabb szerepük a statikus elektromosság összegyűjtése és a mágneses tengelyként szolgáló oszlop felé továbbítása. Ez a fajta energia az egész Világegyetemben jelen van. Forrása nagyrészt természetes állapotban koncentráltan pl. a villámlásokban fordul elő.”

„A negyedik kábel a mágneses tengely és a periszkópokhoz hasonló berendezéseket kapcsolja össze, egyik a pilóta háta mögött, a másik közvetlenül az ülése mögött, ám elég közel a lencse széléhez, mint láthatod. Ezek a szerkezetek igazából a fő optikai rendszer kiterjesztései, egyben lehetővé teszik a pilóta számára, hogy mindent érzékeljen a környezetében anélkül, hogy el kellene hagynia a helyét. Be- és kikapcsolhatók, kívánság szerint csatlakoztathatók, így a szokásos személyzet valamennyi tagja teljes kapacitásában használhatja, anélkül, hogy egymást zavarnák.”

A padló alatt kaptak helyet a különböző berendezések, mindez jól látható a Kutató csészealjakról Adamski által készült fotókon is. A helyszínen igazából nem sokat érzékelt ebből, azonban mutattak neki egy bejáratot egy igen kis helyiségbe, ez egyfajta raktárként szolgált a különböző berendezések számára, illetve műhelyként a szükséges javítások végrehajtására. Itt volt egy kisebb kohó és néhány tárlóul szolgáló szekrény, melyekben feltehetőleg szerszámokat és szükséges anyagokat tartottak.

Egy darabig eltartott, míg körülnézett a nyitott bejárati ajtón át, aztán a pilóta szólalt meg: „Készüljetek a leszálláshoz, már közel járunk az anyahajóhoz.”

Adamski még mindig képtelen volt elhinni. Mindössze néhány percnek tűnt az eltelt idő mióta a Kutató csészealj fedélzetére lépett.

Egy pillanattal korábban a heverő, melyen ültek, mögötti fal még szilárdnak látszott. Most egy kerek nyílás kezdett megjelenni rajta, miközben figyelte, egyre növekedett és kinyílt, hasonlatosan egy kamera íriszéhez. Nemsokára egy fél méter átmérőjű ablakká tágult. Ekkor értette meg mi a szerepe ezeknek, a repülő csészealjakon megfigyelhető ablakoknak.

Mint az ajtó, melyen beléptek, az illesztései felismerhetetlen pontossággal csatlakoztak. A fotók alapján Adamski visszaemlékezett, minden egyes oldalon négy-négy ablakot látott, azaz összesen nyolcat.

„Ez így pontos” – bólintott Orthon megerősítésképpen. „Mindössze egyetlen gomb lenyomásával nyithatók, egyenként, vagy valamennyi egyszerre – és természetesen ugyanilyen módon zárhatók is.

Amint a pilóta figyelmeztetette Adamskit a közeledő leszállásra, a marsi így szólt: „Mindez érdekelni fog, figyelj hát!”

Az anyahajón való leszállás közelsége leírhatatlan mértékben felfokozta Adamski érzelmi állapotát. Harcolnia kellett lelki nyugalmának megőrzéséért; kérdés fogalmazódott meg benne, vajon hol várakozhatott az anyahajó és miként fognak leszállni rá.

Abban a pillanatban Orthon adott választ a ki sem mondott kérdésre. „Ez pontosan ugyanaz a fajta anyahajó, amelyik riasztott téged és a társaságod a sivatagban a múlt évben, az első találkozásunk alkalmával. Itt várt ránk fent, jelenleg a magassága 13 kilométer a felszín felett. Figyelj és meglátod, miként szállnak le ezek a kis hajók és hatolnak be a szállítókba.”

Lenyűgözve bámult ki Adamski az ablakokon. Kicsit alant ki tudott venni egy hatalmas, fekete, mozdulatlan árnyékot. Ahogy közeledtek, robosztus teste félrehúzódott, majd egyre kicsúszott a látómezőből, az oldalai azonban továbbra is láthatóak voltak fent és lent. Lassan, nagyon lassan közelebb húzódtak, egészen addig, amíg szinte a tetejére nem kerültek a nagy szállítónak. Adamski már meg sem lepődött a méretei hallatán, miszerint az átmérője 50 méter, a hossza pedig közel 750 méter volt.

A gigantikus szivar alakú szállítóhajó emlékképe, amint az mozdulatlanul lebegett a sztratoszférában, sohasem halványodott el emlékeiben.

A vénuszi anyahajó

A kis hajó az anyahajó orr-része irányába siklott lefelé, igen hasonlatosan egy repülőgéphez, mely egy anyahajó leszállópályájához közelít. Adamski lenyűgözve figyelte, amint egy fedélzeti nyílás vagy bejárat láthatóvá válik - száját tátó hatalmas bálnára emlékeztetve.

A szivar alakú anyaűrhajóról készült képek alapján látható, az orr-része kis szögben lefelé hajlik. Adamskiék űrhajója az orr-rész felső részén feltáruló leszálló-folyósón lépett be az anyaűrhajóba. Amint az űrhajó a fedélzetre ért, páros sínen kezdett tovasiklani a hatalmas anyaűrhajó mélye felé. Adamski kis rándulást érzett a gyomrában, minden bizonnyal azért, mert a repülő csészealj kikapcsolta saját antigravitációs berendezését és az anyaűrhajó hasonló eszközeinek hatását kezdte megérezni.

Nem túl meredek szögben siklottak lefelé, a Kutató csészealj peremeivel rögzült a páros sínen, haladásuk lassú és sima volt, mozgását kontrollálták, ahogy a súrlódást is, a perem által keltett mágneses terek segítségével. Orthon teljes mértékben uralta a helyzetet, Adamski legalábbis így érzékelte, hiszen amikor egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, azonnal megállította Orthon a csészealjat, amíg ő vissza nem nyerte. A lassú és folyamatos siklás mindaddig folytatódott, amíg el nem érték – Adamski becslése szerint – az anyahajó felét, az orrot és a fart tekintve. Akkor a Kutató csészealj megállt, és az ajtó azonnal feltárult.

Kint egy férfi tűnt fel, egy 5 méter hosszú és 2 méter széles platformon. Valamit tartott a kezében, fémcsatlakozónak látszott, egy kábelhez rögzítve. Nem volt kifejezetten nagynövésű – Adamski becslése szerint talán 160 cm-es – rögtön ezután azt is észrevette, hogy bőrének színe sötétebb, mint bármelyik, eddig látott űremberéé. Barna repülős ruhát viselt, hasonló színűt, mint Orthon az első találkozás alkalmával. Fekete haj bukkant elő a svájcisapkája alól.

Adamski követte a Kutató csészealjból kilépő Firkont, Ramu Adamski után lépdelt. Orthon volt az utolsó, aki elhagyta a repülő szerkezetet. A svájcisapkás férfi mosolygott és bólintott feléjük, amint ráléptek a platformra, ám senki sem szólt egy szót sem.

Arról a platformról lépcső vezetett lefelé, nagyjából tucatnyi fokkal, a hatalmas hajó egyik fedélzetére. Miközben mutatták az irányt lefelé, Adamskinak volt elég ideje, hogy visszatekintsen arra a részre, ahol a Kutató csészealj megállt, egészen kis távnyival azelőtt, hogy a vezető sínpár elágazott volna, tovább lefelé. Egy másik sínpár pedig keresztezte az előbbit, elkanyarodott, és tovább folytatódott, ám már kiesve a látómezőből. Irányukban sötétség terjengett, ami megakadályozta az alant levő dolgok láthatóságát. A keresztező sínpár másik vége a metszőpont másik irányába tekintve hátrafelé futott egy hatalmas hangárba, ahol számos, pontosan ugyanolyan Kutató csészealj pihent, mint amilyennel érkeztek, felsorakozva a sínpárokon.

„Ez a tároló hangár, ahol a kis járművek sorakoznak a bolygóközi repülések ideje alatt.” – magyarázta Firkon, pillanatra Adamski mellé lépve. – „Ha felkeresünk egy újabb bolygót, a Kutató csészealjak csak megfelelő közelségben hozzá indíthatók. Amikor visszatérnek, a sínrendszer segítségével bejutnak a hangárba, ahol a saját helyükre kerülnek, s rögzítik őket, majd feltöltik őket. Mivel azonban hamarosan visszatérünk a Földre, a Kutató csészealjat ennél a platformnál töltik fel.

Adamski visszatekintett és látta a férfit a platformon, kezében a fémcsatlakozóval és a hozzá rögzített kábellel, éppen a csészealj pereme felé tartott, hogy csatlakoztassa azt.

Adamskinak fogalma sem volt, miként megy végbe a feltöltési folyamat, számára a csatlakozó erősen hasonlatosnak tűnt a földi műszerészek által használt szerkezethez. Viszont nem látszott, hova csatlakozik a kábel másik vége. Talán a csatlakozó és a pálya maga kapcsolódhatott össze zárva az áramkört, a kapcsolat azonban nem látszott, lehetett valahol a Kutató csészealj alatt. Nem akarta azonban az időt húzni további kérdezgetéssel.

Habár a gondolatban felmerült kérdés válasz nélkül maradt, Firkon mégis magyarázni kezdett: „Ezek a kisebb eszközök nem képesek a saját meghajtásukhoz szükséges energiát előállítani, ezért csak viszonylag rövidebb utakra használhatók az anyahajóból elindulva, aztán újratöltésre szorulnak. Egyfajta űrkomp szolgálatot teljesítenek az anyaűrhajó és a kiszemelt vizsgálandó hely között, teljes mértékben rá vannak utalva az anyahajókon történő feltöltésre.”

A lépcső egy 10-15 méter átmérőjű, ugyanennyi magas, négyszögletű, lekerekített sarkú irányítóterembe vezetett. Két ajtótól eltekintve a falakat mindenfelé színes ábrák és grafikonok uralták, pont olyanok, mint a korábban látottak, ám sokkal nagyobb méretekben és jóval több is volt belőlük.

A falak körül végig, három szintes panelrendszer futott körbe, ezeken kaptak helyet a legkülönfélébb vizsgáló- és kutatóberendezések. A legfelső részén kifinomult távcső állt, a legalsó részen egy másik. Mindkettő elektronikus kapcsolatban állt a hajó különböző műszereivel. A legkülönbözőbb helyekről is vezérelhették őket. Elektronikus kapcsolat-rendszer kötötte őket össze a megfigyelési pontokkal.

Volt még ebben a helyiségben egy robot (ennek pontos leírását nem engedték meg Adamskinak), csak sokkal nagyobb, mint a repülő csészealjon lévő, miniatürizált változat, továbbá számtalan gépezet – ám egyikük sem tartalmazott látható mozgó alkatrészt.

Adamski szeretett volna megállni egy kicsit ebben a teremben, megvizsgálni a grafikonokat, ábrákat, színeket, gépeket és felszereléseket, és – ha szabad – kérdéseket feltenni, kapcsolódva az itt folyó tevékenységhez, azonban nem kapott lehetőséget erre a kiváltságra. Egyenesen továbbhaladtak ezen az irányítótermen, tovább egy másik ajtón, egy társalgó szobába vagy fogadóterembe, a legszebbe, amit Adamski valaha csak látott. Egyszerűsége és nagyszerűsége következtében lélegzete is elállt, földbe gyökerezett a lába az ajtóban, nemcsak a berendezésének gazdagságától, hanem azok harmonikus kisugárzásától is.

Nem lehet pontosan meghatározni azt az időt, amíg feleszmélt a váratlan látvány csodálatából, ettől a pillanattól kezdve önmagára is másként tekintett.

A mennyezet, becslés szerint, öt méter magasnak tűnt, a helyiség pedig nem lehetett nagyobb egy nagyjából 13 méteres négyzetnél. Sejtelmes, kékes-fehér fény töltötte be, továbbra sem lehetett látni fényforrásokat, ahogy bármiféle egyenetlenséget sem a fény sugárzásában.

Aztán, ahogy belépett a luxus-fogadóterem ajtaján, figyelmét azonnal felkeltette két elképzelhetetlenül szép fiatal nő, akik éppen akkor emelkedtek fel az egyik heverőről, ahogy belépett.

Minden várakozást felülmúlt a meglepetés, több okból is, Adamski soha sem gondolt arra, létezhetnek női űrhajósok is. Különös megjelenésük, leírhatatlan szépségük, ami még csak fokozódott, ahogy üdvözölték az érkezőket, együtt a fényűző környezettel, ebben a szabad világűrben száguldó űrhajóban, lenyűgöző volt.

A két nő közül az alacsonyabb megérintette Adamski kezét az ismert üdvözlési jellel, aztán azonnal elfordult és a helyiség másik részébe indult. Azután a magasabb, és láthatón fiatalabb lépett közelebb, majd érintette lágyan ajkait Adamski arcához. Közben visszatért a másik bájos teremtés is, kis poharat tartott a kezében, színtelen folyadékkal, és Adamskinak nyújtotta.

Mélyen meghatódva a jelenlévők barátságos kisugárzásától, megköszönte és elvette a poharat. A víz (egyértelműen az volt) tiszta forrásvíznek tűnt, annál azonban kicsivel sűrűbb, olyasmi konzisztenciájú, mint a nagyon finom olaj. Ahogy megitta, igyekezett visszanyerni higgadtságát e két rendkívüli, számára teljességgel elképzelhetetlen szépségű fiatal teremtés látványa kapcsán.

Az, amelyik az italt hozta, nagyjából 160 cm magas lehetett, igen világos bőrű; aranyszínű, váll alá lógó hullámos hajjal és aranyszínű szemekkel, olyan tekintettel, mely egyaránt volt lágy és örömet sugárzó. Vállai tökéletesen szimmetrikusak. Adamski tisztában volt vele, a nő szinte könyvként olvas gondolataiban. Szinte áttetsző bőrén semmiféle hiba nem volt látható, tökéletesnek és finomnak látszott, miközben melegséget sugárzott. Alakja finoman kidolgozott volt, fülei kicsinyek, sötétpiros ajka, ragyogó fehér fogakkal. Nagyon fiatalnak látszott, Adamski becslése szerint semmi esetre sem lehetett több húsz évesnél. Keze karcsú volt, hosszú, érzéki ujjakkal. Sem ő, sem a társaság egyetlen tagja sem használt semmiféle sminket az arcán, a körmeik sem voltak festve. Mindkettőjük ajkainak színe természetes mélyvörös volt. Nem viseltek ékszereket sem, semmit, ami annak lenne mondható. Igazából bármiféle ékszer csak elterelte volna a figyelmet természetes szépségükről.

Lágyan aláeső, fátyolszerű, bokáig érő öltözetet hordtak, derekukat élénk színeket tartalmazó öv fogta körül, melyekbe ékköveket szőttek.

Az alacsony szőke ruhája világoskék volt, törékeny szandálja arany színben pompázott. Később Adamski megtudta, városlakó, és a Vénuszról származik. A Kalma nevet adta neki.

Az idősebbet Ilmuthnak keresztelte el. Magasabb volt társánál és ruhájának színe is gazdagabb. Ragyogó fekete haja volt, barnásvöröses csíkokkal, vállára leengedve horda. Szemei nagyok, fényesek és feketék, barna beütésekkel. Akárcsak Firkon, ő is a Marsról származott. Mindketten sugároztak a boldogságtól, mint ahogy a társaság többi tagja is, és Adamski abban is biztos volt, ez utóbbi hölgy is tökéletesen tudja olvasni a legmélyebb gondolatait is. Sőt, mindez kézzelfogható ténnyé vált számára, azonnal megérezte, bárkivel is találkozott idegen világokból. A bájos teremtés öltözékének színe halványzöld volt, a szandálja pedig rézszínű.

Adamski rádöbbent, miközben megpróbálta leírni az idegen világok hölgyeit, igazából a lehetetlenre vállalkozott. Talán az Olvasó miközben e tökéletlen beszámolót elolvassa, elképzelheti maga előtt a tökéletes szépséget – eközben pedig megértheti, szavakkal visszaadni mindezt képtelenség a valóság talaján.

Miután kiitta a kis pohárnyi italt, megkérték Adamskit üljön le, a meghívást örömmel teljesítette.

Az ajtóval, melyen beléptek, pontosan szemben, portré függött, Adamski azonnal valamiféle istenségként azonosította. Szépsége pillanatra elhomályosította még a két jelenlévő hölgy nagyszerűségét is, ahogy az arckép földöntúli ragyogása reásugárzott. A képen látható volt a fej, és a vállak, egy Teremtményé, aki tizennyolc és huszonöt év között lehetett, tekintete bölcsességet sugárzott, arcában megtestesült a tökéletes férfi és női egyensúly, szemei bölcsességet tükröztek - leírhatatlan módon.

Adamski nem tudta mennyi ideig ragadta magával a szépsége. Semmiféle zavaró nem történt, hagyták, saját magától térjen újra vissza közéjük az élmény hatása alól.

Nem kellett megkérdeznie ki volt a teremtmény. Kalma törte meg a csendet mondván: „Ő a Kortalan Élet szimbóluma. Megtalálhatod minden egyes hajónkon, és mindannyiunk otthonában. Mindez azért van, mert ezt a szimbólumot mindig magunk előtt tartjuk, amint látható, nem létezik koruk embertársainknak.”

A szoba egyik oldalán asztal nyúlt el, sok-sok székkel körülvéve. Adamski benyomása alapján talán a hajó legénysége étkezésre használta, de éppen tanácskozási célokra is megfelelt. Becslése szerint a hajó legénysége három műszakban váltotta egymást, habár csak néhányukkal találkozott.

Később sem kapott igazolást valamennyi benyomása alátámasztására, bár Firkon az asztallal kapcsolatban ezt megtette. Az is kiderült, hogy a helyiség nagyobbik részét kitöltő üres tér egyfajta találkozó-beszélgető tere a legénységnek és vendégeiknek. A maradék teret különböző méretű és tervezésű ülő-alkalmatosságokkal szórták tele. Alacsonyabbak és kényelmesebbek voltak, mint a földiek, emellett sokkal igényesebb kidolgozásúak és megjelenésűek. Vastag és puha, brokát-szerű szövet borította be őket. A legkülönbözőbb színeket lehetett felfedezni közöttük, kellemes volt egyáltalán rájuk tekinteni, gazdagságot, melegséget és szelídséget tükröztek.

Az ülőalkalmatosságok között alacsony üveg- és kristálytetejű asztalok álltak, érdekes, mesterpéldányokkal. Adamski sehol sem látott hamutartót. Feltételezése szerint ezek az emberek mentesek a nikotinfogyasztás szokásától, ő pedig a zsebében felejtette cigarettáját. Egyszer, a megszokás erejének fokozódó kényszerítésére sikerült rátérni a témára. Észlelvén ezt, a vénuszi alacsony hölgy mosolygott és megszólalt: „Rágyújthatsz, ha úgy tetszik. Rögtön kerítek valamilyen gyűjtőedényt a hamunak. Tudnod kell, csak a földi emberek hódolnak ilyen lehetetlen szokásoknak!”

Megköszönte neki, ám erővel elvonta kezét a zsebétől, anélkül, hogy elővett volna egy cigarettát.

A leírást folytatva - az egész padlót egyszerű, ám luxusminőségű világosbarna, puha, mély és tökéletes simaságú szőnyeg fedte, faltól-falig. Szinte öröm volt rajta a járás.

Amikor megkérték a társaságot foglaljon helyet, Adamski az egyik hosszabb heverőn találta magát, Firkon és Ramu között. Éppen szemben, kényelmes és beszélgető távolságban egy másik heverő, pontosan ugyanolyan méretben és alakban. Ide ült le a két hölgy, Orthonnal középen. Még mindig Adamski kezében volt az üres pohár, most hogy leült tette le csak az előtte álló alacsony asztalra.

A pohár anyaga hirtelen felkeltette érdeklődését. Tökéletesen sima volt, minden gravírozás nélkül. Nem tűnt sem üvegnek, sem műanyagnak. Semmiféle elképzelése sem volt anyagát illetően, határozott benyomása volt viszont arról, hogy a pohár törhetetlen.

Miután szemrevételezte az egyedülálló bútorzatot, tekintete a falakat kezdte pásztázni. Jobbra tőle észrevett egy hatalmas, gyönyörű és félig nyitott ajtót. Zár, vagy nyitógomb nem volt látható rajta. Kalma elmondta neki, a raktár felé vezet, majd hozzátette: „Hajónk gyakran van távol hosszú időn át otthonunktól, a világűr tanulmányozása során. Nincs lehetőség megállnunk minden egyes bolygón és feltölteni készleteinket ilyen utakon. Következésképpen nagy raktárakra van szükségünk az ellátmány és a műszerek tárolására. Az ajtó, amit láthatsz amott, a szemközti falon, pontosan olyan, mint amelyik a raktárakba vezet, az a konyhába.”

Adamski arra gondolt, a jelzett ajtó vezethet azokba a helyiségekbe is, hol az étkezésekre kerülhet sor, ám ezt nem mutatták meg számára.

Adamski mellett a falon hatalmas kép függött, ezt kezdte el tanulmányozni. Egy várost ábrázolt, de utcarendszere nem a Földön megszokott szabályos négyszögletes hálózatot mutatta, sokkal inkább körköröset. Az architektúrája tökéletesen eltért a Földön ismertektől, igen nagy nehézségekbe ütközött leírása, mivel szerkezeti megoldásai és stílusa nem volt összehasonlítható földi megoldásokkal semmiféle szempontból. A könnyed elegancia tökéletes megtestesítője volt, ugyanennek a hatásnak elérésére igyekeztek a földi mérnökök is egyes modern épületek esetében, ám soha sem sikerült elérniük. Olyasféle város volt, amilyenről az emberek álmodnak, ám soha sem láthatnak a Földön. Úgy vélte, mielőtt még mondták volna neki, a város a Vénuszon lehet, az anyaűrhajó származási helyén.

A másik oldalon egy újabb, pasztellszíneket felvonultató, festői hegyes-völgyes vidéket, ábrázoló, tájkép volt látható, vízesésekkel és egy kis épülettel. Könnyű lett volna összekeverni a helyszínt egy földi tanyával, ha nem viseli magán a körkörös megoldásokat. Elmondták Adamskinak, ez a fajta kivitelezés igencsak praktikus, ezek a farmok önellátó, kis társadalmi csoportokat látnak el, minden szükséges dolgot önmaguk számára előállítanak, ami a vidéki élethez nélkülözhetetlen. A Vénuszon minden szempontból teljes egyenlőség uralkodik, beleértve a szállást és a közösségi helyzetet. A nagyobb városokba ezért az utazás pusztán egyfajta szórakozás, illetve személyes ügy.

A szemközi falon, a hosszú asztal mögött, hatalmas anyahajó képe függött. Adamskiban felmerült a gondolat, talán az a típus, amilyenen ő is éppen utazik. Amint a gondolat átfutott az agyában, a Vénuszról származó alacsony hölgy már ki is javította: „Nem, a mi hajónk igen kicsi összehasonlítva ezzel. A képen látható inkább egy repülő város, mint űrhajó, hiszen a hossza fél tucat kilométernél is több, miközben a mi hajónk csak 650 méter.”

Az olvasó számára ezek a méretek valószínűleg hihetetleneknek tűnnek, Adamski szeretne biztosítani mindenkit arról, hogy minden ismeretet a lehető legpontosabban kíván visszaadni. Mindenekelőtt azonban meg kell tanulnunk használni a természet erejét, a természetnek magának a tönkretétele nélkül, nem a mechanikus erőket; ebben az esetben ugyanis semmiféle nehézségi különbség nem jelentkezne aközött, hogy városokat építünk városfalon belül, vagy gigantikus űrhajókat. London és Los Angeles a hatvan kilométeres átmérőt is meghaladó méretű városok, mechanikus és emberi erő felhasználásával épültek – hihetetlen erőfeszítések árán. Ha valaki képes uralni a gravitációt, akár a levegőben is felépíthet városokat, és mindez valóság.

„Sok-sok ilyen hajó épült – magyarázta Kalma –, nemcsak a Vénuszon, hanem a Marson és a Szaturnuszon is, meg más bolygókon. Azonban nem készülnek tulajdonképpen egyetlen egy égitest kizárólagos felhasználására sem, sokkal inkább oktatási és szórakoztatási célokra, valamennyi városlakó számára, az Egyetemes testvériség tagjainak. Az emberek alapvetően nagy felfedezők. Ezért utaznak különböző világokba, ami így nem néhányak privilégiuma, hanem mindenkié. Minden három hónapban a bolygónk lakosságának negyedrésze felszáll ezekre a gigantikus hajókra, és útnak indul a világűr felé, megáll más bolygók mellett, ahogy a ti óceánjáróitok is megállnak más országok kikötőiben. Ezen az úton embertársaink tudást szereznek a hatalmas Világegyetemről, és lehetőséget kapnak arra, hogy első kézből tapasztalhassák és láthassák meg a dolgokat, kicsit többet a ’sok palotából’, az Atya házából, amire a Biblia is utal.”

„A Vénuszon, a Bölcsesség Templomaiban számos berendezés található a legkülönbözőbb világokból és rendszerekből, ezeket a lakosaink szintén tanulmányozhatják, és magát a világűrt is. Ám ahogy nálatok, úgy nálunk is, semmi sem válthatja ki a közvetlen megtapasztalást. Ezért a képen láthatóhoz hasonló gigantikus űrhajókból álló flottákat építünk, melyeket irodalmi stílusban akár kicsiny mesterséges bolygóknak is nevezhetnénk. Mindent tartalmaznak ugyanis ami a kényelemhez és a kiegyensúlyozott élethez szükséges az emberek ezrei számára a három hónapos periódusokra. A mérettől eltekintve a legnagyobb különbség az igazi bolygókkal szemben azok gömb alakja, isteni eredete és elliptikus pályája központi csillaguk körül, míg az ember-alkotta mesterséges bolygók szivar alakúak és tetszésük szerint közlekedhetnek a világűrben.

Adamski előtt körvonalazódott az örök kutatási vágy a csillagokkal telehintett ég iránt, ahogy felfogta az információkat. Eközben azon tűnődött, vajon Kalma milyen „más égitestekre” utalt.

Felelvén a mentális kérdésre, Orthon készségesen elmondta: „Űrhajóink nemcsak a Naprendszerünk valamennyi bolygóját keresik fel, hanem a hozzánk közeli rendszerekben lévőket is. Azonban a Világegyetemben végtelen azon rendszerek száma, a maguk megszámlálhatatlan bolygójával, ahová még nem jutottunk el.”

Ismét egy kíváncsiskodó kérdés villant Adamski agyába, vajon mit találhattak azokon a „más égitesteken” ahová eddig eljutottak.

A vénuszi szeme felcsillant és kis mosoly húzódott a száján, amint elfogta a gondolatot. Megszakítás nélkül folytatta: „A földlakók kivételével, a más világok lakóit igen barátságosnak találtuk. Nekik is vannak hatalmas űrcirkálóik a világűr távoli részeinek meglátogatására, kellemes időtöltés és tanulás céljára. Mindenhol örömmel fogadnak bennünket és mi is barátokként várjuk az ő látogatásaikat. A Föld az egyetlen, ahová ezek az utasszállító cirkálók soha nem látogatnak el. A dolog nem is engedélyezett mindaddig, míg a földi emberek szélesebb kozmikus tudata ki nem alakul, amíg fel nem fogják a Világegyetem végtelenségét és a Föld nagyon is véges mivoltát.”

„Az ilyen utak során, a fedélzeten levőknek több pihenési ideje van, miközben bizonyos órákat tanulással kell tölteniük. Amikor leszállnak más bolygókon, kölcsönös érdeklődésre számot tartó társadalmi rendezvényeket tartanak. Röviden – és ezt nagyon egyértelművé tette -, az emberek más-más világokon nem idegenek egymás számára, mindannyian barátok és szívesen látják őket, bármerre is menjenek.”

„A Világegyetemben szerte a bolygókat úgy ismerjük, mint nyüzsgő élet színtereit. A távoli bolygókat, milliárdjaikat, melyeket még nem látogattunk meg eddig, majd akkor keresünk fel, ha fejlettebb űrhajóink lesznek. Vannak bolygók, amelyek távolra kiesnek minden eddig ismert rendszertől, ezek eléréséhez akár két három év is szükséges. Miközben a mi rendszerünkben a bolygók közötti távolság néhány óra alatt, legfeljebb pár nap alatt leküzdhető.”

Ismervén a távolságokról alkotott fogalmakat, Adamski felkiáltott: „Ez megdöbbentő számomra! Milyen gyorsan utaztok, hogy ezeket a hatalmas távolságokat ilyen rövid idő alatt teljesítitek?”

„A ’sebesség’ számunkra – volt a válasz -, nem ugyanazt jelenti, mint az emberek számára. Ha már egyszer egy űrhajó eléri a külső világűrt, az űrhajó sebessége a környező űr aktivitásával egyenlő. Ahelyett, hogy mesterségesen meghajtanánk, mint ahogy az emberek a repülőgépeiket, egész egyszerűen az világűr áramlatain utazunk.”

Adamski reményteljesen tekintett a földi emberiség előtt álló fejlődés lehetőségére, hiszen kihangsúlyozták számára, a kezdeti időkben, amikor megkísérelték meghódítania világűrt a Vénuszon élők, de más világok lakói is, pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük, melyek jelenleg a földi emberiség fejlődését is hátráltatják. Nyomatékosították, a gravitáció az elsődleges tényező, amit le kell győzni ahhoz, hogy megnyíljon az út az űrutazás felé.

Adamski első útja a világűrbe

A társalgás ezen részén egy Adamskihoz hasonló korú férfi lépett a szobába a bal sarokban megnyíló ajtóból, barátságosan mosolyogva. A kinyíló bejáraton át feltűnt egy létra, mely érzés szerint a magasabb fedélzetre vezetett. Mielőtt felbukkant, semmiféle ajtó nem látszott a fal azon részén.

Amint belépett, a két nő kimentette magát és az irányítóterembe vezető ajtón át távozott. Röviddel később Ilmuth, a marsi, visszatért. Ezúttal a férfiakéhoz igen hasonlatos stílusú pilótaöltözékre cserélte csodálatos ruháját. Színe világos olajbarna volt, a derékrésze fölött és alatt sötétebb barna sávokkal. Megkérte Adamskit, aki igencsak felvillanyozódott ezek hallatán, hogy lenne-e kedve csatlakozni hozzá és felkeresni a pilóták részlegét.

Firkon is társult hozzájuk, s amint hárman megmászták a következő fedélzetre vezető létrát, Adamski észrevette, Orthon az irányítóterem felé távozik, ahol először keresztüljöttek, az anyahajóra való leszállásukat követően. Az idősebb férfi és Ramu, a szaturnuszi a fogadóteremben maradtak.

Amint végigsétáltak a magasabb fedélzet folyosóján, Firkon megszólalt: „Minden egyes anyahajó számos pilótát szállít, akik négy váltásban dolgoznak, két férfi és két nő. Kalma és Ilmuth ezen a vénuszi hajón pilóták.”

A folyosó, mint a hajó bármely része amit Adamski csak láthatott, kellemes, észrevehetetlen fényforrásokból táplálkozó fényben fürdött; a nagy hajó elejére, felfelé emelkedően egy kis terembe vezetett.

Amint beléptek, egy fiatal férfi, aki valamiféle grafikonok fölé hajolt, felnézett, bólintott és mosolygott; ám semmiféle utasítás sem hangzott el. Adamski úgy gondolta, talán Ilmuth pilótatársa lehet.

„Ez megfelelő pillanatnak tűnik – kezdte Firkon -, hogy még többet elmondjunk erről a szállító hajóról. Tizenkét Kutató hajót hordoz, abból a fajtából, amivel mi is megérkeztünk. A belső tere nem olyan tekintélyes, mint amekkora külső méretéből sejthető lenne, mindez a fedélzetekre szerelt nagymennyiségű mechanikus berendezés helyigénye miatt van így.”

„Ez a bizonyos hajó – tette hozzá Ilmuth – négy fedélzettel vagy szekcióval rendelkezik. Valamelyik hajó többel, van amelyik kevesebbel, méretüktől függően, illetve attól, milyen célból építették.”

Ahogy Adamski szemrevételezte a számos különleges berendezést a teremben, elfogta a kíváncsiság, miféle „mechanikus berendezések” lehetnek a fedélzeteken. Firkon megszólalt: „El fogom magyarázni, amilyen részletesen csak lehet, a rendelkezésre álló néhány percben. A hajó azon része, ahol először beléptünk, teljes egészében Kutató űrhajók raktározására szolgál, kivéve egy nagy gépműhelyt, ahol bármiféle szükséges javítás kivitelezhető. A nagy szakértelemmel és figyelemmel lefolytatott gyártási eljárás ellenére eltörhetnek egyes részek és elfáradhatnak bizonyos elemek. Igen nagyok az elvárások a világűrben utazó szerkezetekkel szemben.”

„A nyomás-szabályozó rendszer, mely kellemes körülményeket biztosít szerte a hajón, a fedélzetekre van beépítve; erről még nagyon sokat mesélhetnék, ha több időnk lenne, mint amennyi van most. A bejáratok a különböző fedélzetekre vezetnek, azért, hogy a hajó bármelyik része könnyen elérhető legyen. Minden hajó számos műszerészt szállít, akik váltott műszakban dolgoznak, folyamatosan készenlétben vannak, hogy megvizsgálják és ellenőrizzék valamennyi alkatrészt.”

„Ezért igencsak ritkaságnak számít, ha valamilyen hiba felfedezetlen marad, ami miatt komoly baj lépne fel.”

Ebből a szobából ki lehetett látni, felfelé és lefelé egyaránt, amerre az ember csak a fejét fordította. Ahogy Firkon befejezte a magyarázatot, a fiatal férfi kinyúlt kezével és megérintett egy gombot. Abban a pillanatban további ablakok - hasonlatosak a kémlelőnyílásokhoz -, tűntek fel, ott, ahol korábban szilárd fal látszott. Ezután mindkét pilóta elfoglalta alacsonynak mondható ülőhelyét a terem ellentétes oldalin. Enyhe remegés érződött, mire a hajó láthatóan feljebb emelte az orrát.

Adamski szíve majd kiugrott, azon kezdett el tűnődni, vajon azt tervezik-e hogy elviszik szülőbolygójukra. A remény rövid életű volt. a remegés csak egy pillanatig tartott, aztán a hajó megállt és ismét lebegni kezdett. Ilmuth rámosolyodott Adamskira és megszólalt: „Jelenleg nagyjából 80.000 kilométerre vagyunk a Földtől.”

Firkon Adamski felé tett egy lépést, így jelezve, hogy menjen oda az egyik kémlelőnyíláshoz, majd így szólt: „Talán vetnél egy pillantást rá, milyen a világűr valójában.”

Adamski hamarosan elfeledte csalódottságát, ahogy kinézett. Lenyűgözte a tökéletesen fekete világűr nyújtotta háttér. Mégis, valamiféle jelenségnek volt tanúja, mintha milliárd és milliárd szentjánosbogár felhőjében repültek volna, bármerre is nézett, mindenhol látta őket körülöttük, amint szerte röpködtek, mint ahogy a szentjánosbogarak teszik. Ezek azonban mindenféle színben pompáztak, csodálatos égi tűzijátékot produkálva, szépsége már-már félelmetes volt.

Adamski felkiáltott a látvány nagyszerűsége láttán, mire Firkon javasolta neki, vessen egy pillantást a távoli Földre, nézze meg, hogyan fest a bolygó ekkora távolságból.

Megtette. Legnagyobb meglepetéséra bolygónk ragyogó fehér fényt árasztott, nagyon hasonlatosan a Hold fényéhez, annyi különbséggel, hogy fénye nem volt annyira tiszta, mint a holdfény egy tiszta földi éjszakán. A Földet körülvevő fénykoszorú ködös volt, mérete elérte a Napét, amikor a kora reggeli órákban a horizont felett megpillantjuk felkeltének idején. Nem látott semmiféle felismerhető jellegzetességet a bolygónkon, úgy tűnt, mint egy közönséges fénygömb, ahogy függött alattuk. Innen fentről senki még csak nem is gondolhatta, hogy milliárdnyi életformát hordoz.

A 80.000 kilométeres magasságban a pilóták bekapcsolták a robotvezérlést. Ilmuth is csatlakozott hozzájuk, és magyarázni kezdte: „Minden pilótának van egy robotja. Ezek, egyedül dolgozva vagy közösen, teljes egészében képesek kormányozni a hajót, egyben mindenfajta lehetséges közeledő veszélyre is figyelmeztetni.”

A férfi pilóta posztján maradt, Ilmuth pedig megjegyezte, magyarázattal szolgálva: „Egy pilótának minden egyes irányítóteremben mindig szolgálatban kell lenni.”

Azután megkérdezte Adamskit, szeretne-e egy közelebbi pillantást vetni a pilóta berendezéseire.

Mindkét pilótaülés oldalán a földön volt egy kis berendezés, ami valamiféle csőkészletnek tűnt, és elég magasan helyezkedett el ahhoz, hogy a pilóta beleláthasson. „Ez – magyarázta Ilmuth – kapcsolódik a teleszkóphoz, amit bizonyára észrevettél a nagy irányító- vagy grafikon-teremben, ahol először mentél keresztül az űrhajón.”

Ebben a pillanatban azonban a teleszkóp nem működött, ezt Adamski úgy értelmezte, hogy csak akkor használják ténylegesen, ha a hajó bolygóközi repülést hajt végre, vagy esetleg lebeg valahol és megfigyelési és tanulmányozási célokból.

Az egész padló a teremnek ezen a részén csodálatos, üvegszerű anyagból épült fel, pontosan olyanból, mint a Kutató csészealj padlója. A hajó állásszöge ebben a pillanatban olyan volt, hogy le kellett térdelnie Adamskinak, ha ki akart látni rajta.

Adamskit teljesen átjárta a világűr és jelenségeinek hatása, amint kimeresztette a szemeit és megpróbált mindent meglátni, ami csak odakint zajlik. Eltekintve a szentjánosbogár effektustól, számos nagy és fényes objektumot látott elhúzni az űrben. A nagyobb testek, miként azt legjobb tudása szerint igyekszik visszaadni, nem lángoltak, csupán ragyogtak. Egyikük, szemmel láthatóan három színben – vörösben, bíborban és kékben. Meg is kérdezte, hogy talán egy másik űrhajót lát-e.

„Nem” – mondta Ilmuth mosolyogva, de semmiféle bővebb magyarázatot nem adott.

Azután azt is észrevette, hogy különböző méretű sötét objektumok is elhaladnak, sötétebbek, mint maga a világűr. Ezek közül az elhaladó objektumok közül egy sem tűnt úgy, hogy érintenék az űrhajót. Olykor a sötét objektumok egy része is kivilágosodott. Ezek, mint ahogy elmondták, közönséges meteorok voltak, a Földről pedig csak akkor láthatóak, ha darabokra törve felizzanak a légkörben.

Adamski megkérdezte, mi védi őket meg attól, hogy eltalálják a hajót, hiszen némelyikük egyértelműen feléjük tart.

„A hajó saját maga – magyarázta Firkon -, a természet erejét felhasználva – ’az elektromágnesességet’. Úgy gondolom, ti ismeritek – és folyamatosan használjátok, széleskörűen alkalmazzátok is. Az elektromágneses erőterek egy része áthatol az űrhajó borításán, ki a világűrbe, egy bizonyos távolságig, olykor ez a távolság kicsi, habár időnként tucatnyi kilométerre is kiterjeszthető. Pajzsként viselkedik a részecskékkel, illetve az ’űrtörmelékkel’ szemben, ahogy a Földön nevezik, utalva azokra a dolgokra, melyek a folyamatos sugárzást okozták az űrhajó környékén.”

Továbbfolytatta a magyarázatot, elmondta, valamennyi test az űrben igazából negatív a világűrhöz képest, és lényegében elektromágneses erők tengerében mozog. Ezért egy negatív jellegű sugárzás minden negatív testet képes eltéríteni, és egyben megvédi a hajót a becsapódások által keltett felmelegedéstől.

Adamski órákig figyelte volna a csodálatos látványt, azonban csak rövid ideig tehette, a pilóta ugyanis hamarosan visszatért a helyére és az űrhajót úja lefelé irányította, a már ismert 13 kilométeres magasságba. Amint elérték, az űrhajó ismét lebegni kezdett.

Semmiféle ugrás vagy rázkódás nem volt érezhető az űrhajó mozgásában. Az űreszköz annyira lágyan siklott, szinte alig lehetett észrevenni. Csak egészen halk hangot lehetett hallani, mintha egy elektromos ventilátor működne.

Semmiféle speciális sisakot nem viseltek ilyenkor, a légzés és az egyensúlyérzékelés biztosítására, azonban Adamski minden egyes manővert pontosan megtapasztalt.

Megragadta az a tény, hogy valamennyi szerkezetet és berendezést, amit addig látott a hajón, látszólag gombok megnyomásával irányították. Bármerre is nézett, a leghalványabb jele sem volt annak, hogy bármiféle pusztító eszköz lenne a hajón. Ám ahogy elnézte a természet erejének felhasználását a hajó körül, ellenőrzés alatt tartva azt az űrhajóról, erős érzés tudatosult benne, miszerint ez az erő igen hatékonyan képes az önvédelemre is, ha erre bármikor szükség lenne.

Firkon megfelelt erre a gondolatra, mondván: „Igen, így igaz. Habár ennek szüksége még soha sem merült fel. ha mégis így alakulna és akár a mi életünk, akár a testvéreink élete forogna veszélyben – akár csak a Föld ellenséges hatalmai részéről, hagynánk elpusztulni a saját hajónkat, mintsem lemészárolnánk egy társ-teremtményt.”

Az egyszerűen hangzó kijelentés mélyen megfogta Adamskit. Nem tehetett róla, de rendkívül sajnálta földi társai ettől gyökeresen eltérő álláspontját, a megosztott emberiséget, a nemzeteket, melyek legfontosabb törekvése minél pusztítóbb fegyverek előállítása, mely halált, nyomorúságot és betegséget hoz mindenkire, egyre növekvő számban, millió és millió embertársra szerte a világon. Eszébe jutott a gyűlöletkeltés hitvallása „az ellenség beszivárog a fiatalemberek agyába és ezért szükséges őket felkészíteni a gyilkolásra”. Ezért tehát az ember, aki egy kicsit is megérti a teremtés lényegét, nem hordozza magában a gyilkolás természetét. Átfutott benne a gondolat a leírhatatlan gyalázatról, amikor imádkozók fordulnak az Örök Atyához, kérve Őt, áldja meg őket, hogy elárulják legbensőbb emberi örökségüket.

Ilmuth és Firkon egyaránt hallgatott amíg ezek a gondolatot végigfutottak Adamski agyában. Habár számos alkalommal felhívta már ezekre a dolgokra a figyelmet korábban, soha nem fogta fel a dolgot ekkora mélységben, és pontosan tudta, az érzés mindent elsöprő ereje most már élete végéig vele marad.

Ebben a pillanatban Firkon felhívta Adamski figyelmét egy berendezésre, ami alig volt nagyobb egy táskarádiónál. Kicsiny képernyőnek is helyet adott. „Ezzel – magyarázta -, képet kaphatunk és rögzíthetünk bármit, ami a Földön történik, illetve azon az égitesten, ami mellett éppen elhaladunk. Nemcsak a kimondott szavakat hallhatjuk meg, de képet is kaphatunk erre a képernyőre. Belső mechanizmus bontja le a hangrezgéseket, és folyamatosan fordítja a saját nyelvünkre. Eközben minden rögzítésre is kerül, hasonlatosan a ti magnetofonjaitokhoz.”

Hogy a dolog még egyértelműbb legyen, elmagyarázta, minden szó különböző, egy adott tartományon átfutó rezgésekből épül fel, hasonlatosan a zenei oktávokhoz, melyeken valamennyi zenemű lejátszható, ha ismerjük a kottát. Ezt a törvényt felismerve, az ember könnyen megtanulhat egy számára azidáig teljesen ismeretlen nyelvet, igen rövid idő alatt. Amikor idegen rezgések jelennek meg, akkor ezeket átalakítják képes formátummá, megmutatva, mit is jelentenek pontosan az idegen szavak, illetve rezgések. Szükségtelen mondani, a magnószalag, amit mutattak neki, különbözött mindentől, amit Adamski valaha is láthatott a Földön.

Mindez úgy hallatszott a számára, mint egy mozaikjáték, nyilvánvaló meglepetése lerítt az arcáról. Ilmuth őszintén nevetett és megkérdezte: „Meglepő lenne számodra, ha megtudnád a Földön évszázadokkal ezelőtt élt népek teljes mértékben ismerték és használták a hangok és rezgések egyetemes törvényeit?”

Adamski határozottan megerősítette, már régóta gyanakodott minderre.

„Habár ezek az ismeretek tökéletesen elvesztek a mai civilizációtok számára, folytatta Ilmuth -, néhány ember, itt is és ott is, halvány sejtéseket megfogalmazott már e koncepcióval kapcsolatban. Más bolygókon ezeket a törvényeket alaptudásként tanítják az oktatási rendszerek keretében. Ilyen alapok felhasználásával a diákok igen gyorsan képesek valamennyi területen ismereteket és tapasztalatokat szerezni.”

Ekkor Firkon megszólalt: „Most vissza kell térnünk a fogadóterembe”, s miközben Adamski hátralépett, hogy Ilmuthot maga elé engedhesse, megkérdezte, vajon miért nem érzett szinte semmiféle mozgást a hatalmas űrhajó belsejében, amikor az felemelkedett a 13 kilométeres magasságról 80.000 km-re.

„Nagyon egyszerű. A hajót úgy építették meg, hogy gondoskodjon erről. – válaszolta Firkon és hozzátette – a tengeralattjáróitoknál is hasonlóképpen működik.”

Adamski ismét elcsodálkozott, ezek az emberek milyen sokat tudnak az emberiségről, valamint annak fejlődéséről a Földön.

„A tengeralattjáróitok – folyatta -, a víz felszíne alatt mozognak, nagy mélységekben, mindeközben a legénység viszonylag keveset érez meg a készülékeik által regisztrált mozgásból. Az emberek igen kényelmesen érzik magukat tehát a fedélzeten, ahogy a hajóitokat is nagy előrelátással tervezitek. Valójában nincs túl sok különbség egy hajó között, mely lemegy a víz alá és a távoli világűrben utazó hajó között, melyet természetes erőforrások hajtanak meg, miközben a tieitek mesterséges energiaforrásokra szorulnak.

Adamski számára az említett különbség igen jelentősnek tűnt, de nem mondta ezt ki, Firkon tehát folytatta: „Amikor megtanuljátok az Univerzumban mindenütt jelen lévő természetes erőforrások használatát, akkor majd képesek lesztek olyan tengeralattjárókat is építeni, melyek, amint a mieink is, képesek kiemelkedni az óceán felszíne fölé, és folytatni az útjukat felfelé a magas légkörbe, majd ki az űrbe.”

Az elhangzottak Adamskit két, 1951-ben történt incidensre emlékeztették. Az első során két „rakéta” bukkant fel a kristálytiszta égből és csapódott a vízbe az Inchon öbölben, nem messze Korea nyugati partjaitól. A rakéták igen közel estek vízbe egy lehorgonyzott repülőgép-hordozótól, a Gardiner’s Baytől, nyomukban bő 30 méteres magasságba felcsapó vízoszlopokat keltve. Később, a jelentések szerint, a „rakéták” újra megjelentek, kiszökkentek a víz alól, és felröppentek igen nagy magasságra, amíg el nem tűntek szem elől. A második incidens Skócia partjainál történt, és majdnem pontosan azonos volt az elsővel.

Firkon természetesen érzékelte Adamski gondolatait és az mondta: „Egészen pontos a megfogalmazásod, amikor az általad készített fényképeket megnevezve, erre a hajóra, mint ’tengeralattjáró típusra’ hivatkozol.”

Ekkorra már vissza is értek a nagy fogadóterembe, ahol Ramut hátrahagyták az idősebb férfival. Még mindig ott voltak és beszélgettek, saját anyanyelvükön. Ahogy Adamskiék beléptek, ők felemelkedtek, egy kis asztal felé indultak, körülötte számos szék állt, és jelezték, csatlakozzanak hozzájuk.

Ezek a székek inkább hasonlítottak a nappaliban vagy a különböző hivatalokban elhelyezett székekhez, ám azoknál messze kényelmesebbek voltak. Ahogy helyet foglaltak, Kalma és Orthon is csatlakozott a társasághoz.

Az asztalon kristálypoharak voltak, megtöltve átlátszó itallal, amit Adamski igencsak frissítőnek talált. Az íze kellemesen édes volt, valami meghatározhatatlan csípősség mellett. Sűrűsége elég nagy volt, olyasféle, ami könnyen lecsúszik. Megmondták ugyan a gyümölcs nevét, amelyből készült, ám a Földön semmiféle hasonló nem révén nincs az ízéhez fogható.

Az eltelt egész idő, a Földről való indulástól idáig, valószínűleg nem volt több egy óránál. Azonban ebben a parányi időszeletben Adamski egész élete és felfogása a világról jelentősen kitágult, egész másként viszonyult innentől kezdve a Világegyetemhez, több tapasztalatot szerzett vele kapcsolatban, mint elmúlt 61 életéve során.

Ahogy leültek az asztal köré, minden szem az idősebb űrutas felé fordult, ahogy elkezdett beszélni. Habár csak később magyarázták el neki, hogy alakja megtalálható minden bolygón, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Adamski ezúttal egy magasan fejlett lény társaságában van, a jelenlevők magatartásából pedig egyértelműen következett, miként Adamskiéból is, mélységes alázatot tanúsítanak iránta. Adamski megtudta, életkora, jelenlegi testében legalábbis, igen közel van az ezer esztendőhöz.

A következő, bő egy óra, amíg beszélt hozzájuk, nem tűnt egy percnek sem. Teljes figyelemmel hallgatták, egyszer sem szakították félbe a nagy bölcsesség emberét.

FOLYTATJUK...a második rész: - LINK -