2015. május 28., csütörtök

George Adamski - Az űrhajók belsejében 3.rész




Eredeti cím: Inside the Space Ships

Megjelenési dátum: 1955

Forrás: http://aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm

Fordító: Aranyi Laci 



A közölt George Adamski könyv az eredetileg 1955-ben kiadott 'Inside the Space Ships' Aranyi László általi teljes nyersfordítása, rövidített tartalma. Ez Adamski második könyve az idegen kapcsolatairól.
Meg kell jegyezni, hogy az eredeti szövegben Adamski mindig egyes szám első személyben meséli el az élményeit, míg ebben a gyors fordításban következetesen egyes szám harmadik személy szerepel!

Az űrhajók belsejében - Inside the Space Ships 3. rész

A laboratórium
Adamski számára a labor soha nem látott szerkezetek és berendezések elképzelhetetlen tömegét jelentette. Irányítópultok és grafikonok sorakoztak egymás után. Úgy tűnt, minden egyes különleges berendezésnek, melyet Adamski életében először látott, megvan a saját, nagyméretű irányító panelje. Hat működött közülük jelenleg, a hat férfi pedig, akik a társaság részét képezték a fogadóteremben, azonnal elfoglalták a helyüket hat újabb berendezésnél. A többi készülékre nem figyeltek. Adamski négy férfi vállán valamiféle emblémát vett észre.
A pilótanő, aki legközelebb állt Adamskihoz, magyarázni kezdte: „Valamennyien, e berendezések kezelői, olyasvalakik, akiket magasan képzett tudósnak neveznél. A vállon viselt embléma a négy férfin, jelzi, ők szaturnusziak.
Minden egyes esetben az volt a helyzet, hogy a különböző színű fényekben, formákban és megjelenésben villogó grafikonok, mindenféle léptéket vagy mértéket nélkülöztek, ami földi szemmel felismerhető lett volna. A grafikonok nagy száma ellenére, melyeket Adamskinak módjában állt megfigyelni, továbbra is teljességgel rejtélyesnek tűntek számára.
„Ez az a hely, ahol a Föld körüli légkör sűrűségét teszteljük – a női pilóta folytatta: -, vagy bármiféle bolygóét vagy kozmikus testét, melyet megközelítünk. Figyelmesen tanulmányozzuk a planetáris testek légköri alkotóinak arányát, ahogy a külső világűr elemi összetevőinek arányát is. Habár ezek az állandó változás állapotában vannak, létezik egyfajta viselkedési mintázatuk, az Egyetemes törvényekkel összhangban. Ennek köszönhetően bizonyos kombinációk hosszabb időn át is fennmaradnak másoknál. A világűr tevékenységének megfigyelésével, képesek vagyunk, más dolgok között, detektálni újabb planetáris testeket a külső világűrben, és meghatározni sebességváltozásukat.”
Mindez bámulatosnak hatott Adamski számára, boldognak érezte magát ebben a teremben, amint figyelte és megpróbálta kitalálni a titkaikat a berendezéseknek – melyek közül néhány emlékeztette a nagyobb tévékészülékekre -, remélvén, talán valamit sikerül megértenie a rajtuk megfigyelhető változások jelentéséből.
A pilóta azonban megszólalt: „Most tovább megyünk, valami mást megnézni, amit szintén csodálatosnak fogsz tartani.”
Átirányította Adamskit a nagy labortermen, Firkon, Zulu és a nők követték őket. Lejtős rámpához értek, mely a hajó teljes szélességét elfoglalta. Egy kisebb, a hajó magasabb részeibe vezető rámpán indultak el végül; ez egy hatalmas terembe vezetett.
Úgy tűnt, a „csodálatos” nem kellően jó kifejezés jelen esetben. Minden egyes lépéssel újabb látványosság bukkant fel, Adamski pedig kezdett attól félni, hogy egész egyszerűen nem lesz képes megőrizni mindezt a memóriájában. A baráti azonban biztosították, hogy amikor elérkezik majd az írás ideje, segíteni fognak majd a visszaemlékezésben, így pontos képet tud adni az éjszaka eseményeinek minden részletéről. Adamskiban kétségek támadtak aziránt, valaha is egyetlen ember, egyetlen éjszaka alatt ennyi szépséget, meglepetést, mélyen tanulságos látványt, hangot és beszélgetést átélhetett volna.
Legnagyobb meglepetésére, tizenkét kis korongot vett észre két sorban felsorakoztatva a hajó két ellentétes oldalán. Azonnal felmerült benne, hogy ezek lényegében az anyahajóból kibocsátott távirányítású felderítő-eszközök, közelebbi elemzések céljából. Nagyjából egy méteres átmérőjűek voltak, fényes, csillogó anyagból készültek, és jellemzően két egymásra borított és pereménél összeillesztett lapos tányérhoz vagy csészealjhoz hasonlítottak, úgy középtájon pár centiméterrel vastagabbak voltak. Adamski azt is megtudta, ezek a korongok különböző méretben készülnek, a 25 centiméterestől a négy méteresig, attól függően, milyen berendezéseket szállítanak. Mint ahogy arról máshol is beszámolt, rendkívül kifinomult berendezéseket tartalmaztak, nemcsak arra alkalmasakat, hogy a csészealjat tökéletesen a kijelölt pályán vezessék repülése során, hanem a teljes információ visszasugárzását az anyahajóra, mindenféle vibráció ellenére, mely a kutatás során felléphet az adott területen.
Vibrációk igen sok dolog miatt felléphetnek, jelentős mezők keletkezhetnek hangok, rádiósugárzás, fénysugárzás – de még gondolati sugárzás miatt is, mindezekből a mezőkből nyert információkat visszaküldik az anyahajóhoz rögzítés és elemzés céljából. Technikai szempontból ezek a kis korongok talán a bolygóközi mérnöki tudomány csúcspéldányai, Adamski addigi tapasztalatait illetően. Eddigi tulajdonságaikon túl még azzal a képességgel is rendelkeztek, hogy adott esetben megsemmisítsék magukat, ha kiesnek az irányítás alól, vagy a Földre való lezuhanásuk fenyeget, ilyenkor hirtelen felrobbantják magukat, ám ha ez veszélyt jelentene az életre, vagy valamilyen mesterséges tárgyra, akkor a lassú önmegsemmisítési eljárás lép életbe. Ezek a kis légi csodák széles asztallapon sorakoztak a terem mindkét oldalán, kis vájatokban pihentek. Az űrhajó falában minden egyes korong mögött nyílást lehetett megfigyelni, mint valamiféle lőrést, vagy macskaajtót, kellően tágasat ahhoz, hogy keresztül csúszhassanak rajta. Azonban akkor, amikor Adamskiék odaértek, valamennyi zárva volt.
Kényszerítve magát, hogy elvegye a tekintetét a nagyszerű látványról, Adamski egy pillanatra körülnézett. Észrevette, hogy a Kutatók sínjei és a sínek ágyazatai lefelé haladtukban átmennek e teremnek túlsó végén lévő mennyezetén, aztán folytatódnak lefelé, keresztülhaladva a padlón. Visszatérve a korongokhoz, észrevett egy hosszú irányítópanelt az asztallapok előrészén, hozzájuk illeszkedve.
Amikor beléptek a terembe, egyetlen ülés sem volt látható, ám amikor a hat nő elfoglalta helyét az irányítópanelek előtt, kisméretű, támla nélküli székek emelkedtek ki hangtalanul a padlóból, talán egy lábpedál megnyomásának következményeként.
Ezek az irányítópultok kis mértékben különböztek attól, melyeket eddig láthatott, és nem volt Adamski egyértelműen biztos abban, hogy kis gombokat rejtettek el rajta, vagy pedig olyasfajta billentyűk működtették, mint az orgonát. Amikor helyet foglaltak, a nők igen gyorsan kezdtek el dolgozni, fürge ujjaik ide-oda szökkentek a készülék felett, miként utasításokat adtak ki a várakozó repülő korongok repülési paramétereit illetően. Adamskit egyfajta néma pantomimjátékra emlékeztette a jelenet, egy csendes koncertóra. Lenyűgöző volt látni, miként telnek meg a korongok „instrukciókkal”, nyílik ki két macskaajtó és siklanak ki hangtalanul a szájnyílásokon, áthaladván aztán a légzsilipen, mielőtt kihúztak volna a külső világűrbe küldetésüket teljesíteni.
Zulu és Firkon Adamski mellett maradt, s amikor Adamski megkérdezte, hová tűntek el a korongok, Zulu volt az, aki megszólalt: „Menjünk vissza a laboratóriumba, ahol követhetők a kiküldött korongok repülési útjai a berendezések irányítópultjain.”
A visszafelé vezető úton megemlítette, hogy az anyahajó jelenleg úton van, ám nem nevezte meg az úti célt. Adamski a mozgás semmiféle jelét nem érzékelte, semmiféle új hangot sem hallott.
A laboratóriumban valamennyi férfi továbbra is a különféle berendezések kezelésével foglalatoskodott. Adamski észrevette, hogy az egyik képernyőn különböző vonalak öltenek formát, eltűnnek majd újból megjelennek új alakot öltve. Azután a vonalakat felváltották kerek foltok, ferde vonalak, ezek villámgyorsan öltöttek más-más mértani alakzatokat. Ugyanebben az időben, más képernyők különböző színeket vonultattak fel, változó fényerővel, némelyik szín villódzott, mások hullámoztak. Különböző alakzatokat formáztak, ezek időről-időre változtak, igen gyorsan, alakban és méretben egyaránt. Mindez hatalmas rejtélyt jelentett Adamski számára.
„A férfiak rögzítik berendezéseik segítségével ami a képernyőkön megjelenik – magyarázata a szaturnuszi pilóta. – Valamennyi így szerzett ismeret később oktatási feladatokat lát el.”
A kíváncsiság arra sarkalta Adamskit, hogy megkérdezze, mi történt azzal a két koronggal, amelyik elhagyta a hajót.
A pilóta magyarázni kezdett: „Az éppen most kint lévő korongok a Föld egy bizonyos lakatlan területei felett lebegnek és rögzítik az adott területen hallható hangokat. Ezeket az adatokat látod a képernyőkön vonalak, pontok és sávok formájában. A többi gép feldolgozza az így kapott információkat, majd információkat képekké alakítja; az érzékelt jeleket, együtt, az eredeti hangokkal.”
Bizonyára szembeötlő volt, hogy Adamski vajmi kevéssé értette az elhangzottakat, ezért Zulu további magyarázattal szolgált: „Mindennek a Világegyetemben megvan a sajátos mintázata. Például, ha valaki kimondja azt a szót, hogy ’ház’, azonnal megjelenik a fejében egy mentális kép egy ilyen, vagy olyan épületről. Számos dolog, beleértve az emberi érzelmeket is, ily módon került rögzítésre.”
„Ezen berendezések használatával még az emberek gondolatait is megismerhetjük, azt is, ellenségesek-e vagy sem irányunkban. Amennyiben durvák, fenyegető szavakat használnak, vagy akár ilyen gondolatokat, felvevő-berendezéseink mindent pontosan rögzítenek. Pontosan ezen a módon tudjuk meg azt, kicsoda közületek aki barátságos és befogadó. Minden, a Végtelen Világegyetemben ’vibráció’ által terjed, miként ahogy a Földön nevezitek manapság – vagy ahogy napjainkban mondjátok ’rezgések’. Ezek azok a vibrációk vagy rezgések, melyek segítségével megtanuljuk más világok nyelveit.”
A magyarázat közben Adamski a képernyőket figyelte és az örökké változó mintázatokat. Azt gondolta, mindez teljesen egyszerűen hangzik, és azon töprengett, a földi tudósok miért nem jöttek már rá réges-régen ugyanerre. Ahogy összeállt benne ez a gondolat, anélkül, hogy szavakba formálta volna, a társa máris megfelelt: „Már rájöttek erre, bizonyos vonatkozásokban. Nem sokban különbözik mindez a ti magnószalagjaitoktól, vagy más rögzítési technikátoktól. Az elv ugyanaz, azonban mi mindezt továbbfejlesztettük. Ahelyett, hogy megálltunk volna a mindenféle hangfrekvencia egyedüli rögzítésénél, mostanra már képesek vagyunk ezeket képi formává is átalakítani. Tulajdonképpen ezt teszitek a szórakoztatás egyik eszköze, az általatok TV-készüléknek nevezett berendezés kapcsán. Azonban ebben az esetben is megmaradtatok saját korlátozott ismereteitek megkötöttségében.”
Az idő alatt, míg a magyarázatot adta, folyamatosan figyelte a nagyszámú képernyőt. Amikor befejezte a magyarázatot, javasolta, menjenek vissza a korongok termébe, hogy megfigyeljék e kicsiny üzenethozók visszatértét.
Éppen abban a pillanatban, amikor elérték a másik termet, a két macskaajtó kinyílt, feltárultak a hajó kémlelőnyílásaihoz hasonló bejáratok, a visszatérő korongok fogadására. Olyan csendben siklottak pontosan helyükre, mintha láthatatlan kezek vezérelték volna őket.
Adamski számára semmi idő sem maradt, hogy a legújabb csodában kigyönyörködhesse magát, Zulu csendesen megszólalt: „Figyelj! Éppen újabb korongok indulnak mindkét sorból – ezúttal azonban más céllal. Továbbra is a légkörötökben vagyunk; amikor pedig ezek útra kelnek, visszamegyünk a laboratóriumba, hogy megláthasd, miként működnek.”
Adamski figyelemmel kísérte amint az első két csapóajtó kinyílik és a korongok sebesen eltűnnek mögöttük. A sor mentén kissé lejjebb két további csapóajtó nyílt fel, mindkét sínen egy-egy. Mindezek közben a nők folytatták a fürge ujjaikkal előadott néma scherzót a berendezések kezelőpaneljén.
Amint a második pár korong is távozott a hajóról, mindhárman visszatértek a nagy laboratórium-terembe. Adamski első alkalommal figyelhetett meg más jellegű képernyőket működés közben. Ezeket szektorokra osztották. Zulu magyarázni kezdett: „Ezek a légköri viszonyokról szolgáltatnak jelentős mennyiségű információt.” Egyik szektorban a levegő mozgását lehetett megfigyelni, ezzel egy időben annak sebessége és összetétele is folyamatosan rögzítésre került más berendezések révén, miközben a jelek szakadatlanul haladtak keresztül ezen a képernyőn. A légköri elektromos töltések vagy mágneses terek látszólag az ellenkező irányban mozogtak, és egy másik szektorában figyelhették meg ugyanennek a képernyőnek, ezzel párhuzamosan pedig eloszlását (fényességét vagy erősségét, ahogy Adamski értelmezte) mérték és rögzítették. Egy harmadik szektorban, a légköri összetevők összekeveredett sokaságát szétválogatták, itt, gyors és folyamatos változásokat figyelhettek meg. A légköri nyomás különböző intenzitását és számos egyéb, a földi tudósok által ismeretlen paramétert érdekes volt megfigyelni. Ahogy ezek a mérési eredmények megjelentek a képernyőn, már rögzítésre is kerültek különböző berendezések által; ezeket az ismereteket más világok lakói fogják majd a jövőben tanulmányozni.
Később, mindössze pár percnek tűnt, a korongok visszatértek a szállítóra, Adamskinak pedig elmondták, légköri mintákat is hoztak magukkal. Ezeket kiveszik majd belőlük és később tanulmányozzák.
„A korongok használatának köszönhető – mondta Adamskinak Zulu – az első riasztás a földi felsőlégkör abnormális paramétereinek kialakulásáról – olyan helyzetről, mely minden egyes atom- vagy hidrogénbomba felrobbantása révén tovább romlik. Azóta pedig ezek a berendezések szinte folyamatosan bevetés alatt állnak, így el tudják számunkra mondani, mire számíthatunk, miközben a világűrben utazunk.”
Amint álltak és beszélgettek a laboratóriumban, Adamski figyelmét a pilóta felhívta egy bizonyos képernyőre: „Itt láthatod – mondta -, a por vizuális megjelenítését, amit ’űrtörmeléknek’ neveztek. Ezeket elemzi éppen a korongok közül kettő.”
Lenyűgöző volt megfigyelni ezeknek a parányi részecskéknek a viselkedését a képernyőn. Folyamatosan cikáztak mindenfelé. Olykor a finom anyag összesűrűsödött, hasonlatosan ahhoz, mintha szilárd lenne, csak azért, hogy eltűnjön és visszatérjen a gyakorlatilag láthatatlan állapotba. Alkalmanként ezek az alakzatok látszólag olyan átlátszóak és finomak voltak, mint a tiszta gázok. Emlékeztettek arra, amikor a tiszta égen hirtelen bárányfelhők alakulnak ki, aztán egyre növekednek, majd olyan hirtelenséggel tűnnek el, ahogy felbukkantak; nyomuk sem marad. Ez talán a legjobb párhuzam, amivel leírható az Adamski által a képernyőkön megfigyelt jelenség.
Minden egyes elemi részecskealakzathoz bizonyos energia-értékek tartoztak, ezek váltak aztán láthatóvá, szilárd formákként jelentek meg, hogy aztán hirtelen szétszóródjanak egyfajta robbanás vagy széthullás révén, világosan közvetítve a képernyők által. Más berendezések az intenzitást és az összetételt rögzítették. Olykor a létrejött alakzatok igen nagy intenzitást mutattak, s az általuk produkált „robbanás” félelmetesnek tűnt. Más alkalmakkor nagyon enyhének mutatkoztak és alig lehetett detektálni. A változások szakadatlanul követték egymást, kavargó energiák, összecsapódások, széthullások, az energia folyamatos mozgása és a finom anyag folytonos kölcsönhatása más világűri részecskékkel. Az „energia” fogalmat használjuk, mivel semmiféle más kifejezés nem illik arra, amit Adamski megfigyelt. Úgy tűnt, jelentős erővel rendelkezett, és amikor éppen kialakult egy fehér, vagy fehéres alakzat, úgy viselkedett, mintha mindent megzavarna maga körül az űrben.
Adamski úgy élte meg mindezt, hogy a világűr alap-energiáját figyelhette meg, azt, melyből bolygók, napok és galaxisok formálódnak, ugyanazt az erőt, mely támogatja és tartalmazza valamennyi kölcsönhatását az életnek szerte a Világegyetemben.
Amint ez a felismerés kialakult benne, igazából csak félig-meddig sikerült felfognia és elfogadnia a rendkívüli következtetést. Zulu, érzékelvén Adamski belső zavarodottságát, mosolygott, és megerősítvén mindezt, azt mondta: „Igen, és egyben pontosan ugyanaz az energia, mely meghajtja űrhajóinkat a világűrben.”
Kicsit hosszasabban nézte Adamski a képernyőket, azok minden csodáját, melyeket éppen most sikerült felismernie. Azután a társaságában lévők visszaterelték figyelmét a korongokra: „Ezeket a kis Kutatókat gyakran veszik észre, amint az űrben repülnek, és olykor alacsonyan a Föld felszíne felett. Éjszaka igen fényesek. Elrepülnek a talaj felett, regisztrálják a bolygó testéből eredő különböző hullámokat – hullámokat, melyek ahogy minden más, folyamatos mozgásban vannak, eközben állandóan változik hullámhosszuk és intenzitásuk. Amikor csak lehetséges, ezek a bonyolult és rendkívül érzékeny kis gépek visszatérnek az anyahajójukra, ám olykor, ilyen vagy olyan okokból kifolyóan, a kapcsolat megszakad és kicsúsznak az irányítás alól, vagy becsapódnak a felszínbe. Ezekben az esetekben vészforgatókönyv szerinti eljárás-sor lép azonnal életbe. Az anyahajó mindkét oldalán, pontosan a korongok kibocsátási helye alatt, található egy mágneses sugárvető. Ha egy korong kicsúszik az irányítás alól, egy ráküldött sugárral megsemmisítik. Ezek azok a rejtélyes robbanások, melyeket megfigyelnek a földi kutatók az égen, és semmiféleképpen nem katonai akció eredményei, vagy a légvédelemé, netán elektromos viharoké.”
Másik eset, ha egy korong egy égitest felszínéhez közel csúszik ki az irányítás alól, ahol már egy robbanást veszélyt jelenthetne, akkor lehetősége van leszállni a felszínre ahová egy gyengébb sugarat küldve megsemmisítjük. A robbanás helyett, e sugár hatására a fém széthullik, egyszerűbb állapotokba. Először is felpuhul, aztán kocsonyaszerűvé válik, majd folyadékká, azután pedig szabad állapotúvá alakul, gázzá változik, és semmiféle roncs nem marad utána. Ez utóbbi eljárás teljesen veszélytelen bárkire nézve is; az eljárás során a koronggal érintkező dolgokban sem esik a legkisebb kár sem. Egyetlen gond akkor keletkezhet, ha valaki mindennek szemtanúja lesz, látja a lezuhanást, és abban a pillanatban érinti meg a korongot, amikor a sugarat ráirányítjuk.”
Amikor a szaturnuszi a mágneses sugárról beszélt, Adamski fejében megfordult, milyen nagyszerű védekező-fegyver lehetne belőle, ha bármi vagy bárki megkísérelné megtámadni a hajójukat.
Érzékelve a gondolatokat, máris válaszolt: „Így van. Mindez teljességgel lehetséges, e berendezések ilyen jellegű használata; akár emberek ellen is bevethető, vagy bármi mással szemben, beleértve akár teljes bolygókat is. De ilyesmit soha nem teszünk, és ezután sem fogunk ilyet tenni, mert ha mégis, akkor semmivel sem lennénk különbek, mint az emberek itt a Földön.”
„Védekezésünk abban áll, mint ahogy számos esetben demonstráltuk már, amikor földi gépek üldözőbe vettek bennünket, hogy egész egyszerűen gyorsabban elmenekülünk, mint ahogy az emberi szem egyáltalán érzékelni képes lenne. Továbbá a hajót övező tér rezgésszámát megnöveljük, addig a pontig, amíg láthatatlanná nem válunk. Ha nem tennénk védekező lépéseket, a repülőgépeitek egész egyszerűen vakon belénk rohannának, anélkül, hogy észrevennék. Ha gépeiteknek megengednénk, hogy ebbe a közelségbe eljussanak, úgy ütköznének belénk, mintha szilárd falat érnének. A gép természetesen összetörne, a mi hajónkat persze nem érné kár.”
„Az eddig elmondottakból kiindulva – kezdte Adamski -, ha jól értem, időnként meghibásodhat még ez a gyönyörű hajó is.”
„Igen – felelte. Azokban az esetekben, ha a külső világűrben a hajó menthetetlenné válik, sorsára hagyjuk. Amikor ez szükségessé válik, a hajó megsemmisítésre kerül, és anyaga elvegyül a világűr elemi részecskéivel. Minden nagy hajó fel van szerelve mentőhajókkal, megtöltve a szükséges tartalékokkal és mindenféle, a világűrben más hajókkal, vagy akár valamelyik bolygóval a kapcsolatot lehetővé tévő kommunikációs berendezéssel. Azonban ha egy ilyen baleset valamelyik bolygó közelében következik be, akkor becsapódhatunk, ahogy a ti repülőgépeitek is lezuhanhatnak.”
Adamski azonnal megkérdezte: „Ilyen esetekben mindenki meghal a fedélzeten?”
„Igen – volt a válasz. – Azonban a halál, a mi ismereti szintünkön, nem különösebben zavar bennünket. Mindannyian közülünk úgy tekintenek saját magukra, mint intelligenciára, és nem mint testre. Az újraszületés révén másik testet kapunk.”
„Úgyszintén, éppen megismerési szintünk miatt, soha nem pusztíthatunk el szándékosan egy másik, intelligenciát hordozó testet. Azonban ha véletlenségből halált okozunk, baleset következtében, akkor nem vagyunk ezért felelősek, hiszen nem a mi szándékunkból következett be.”
A berendezések folyamatosan működtek, miközben beszélgettek. Amint Adamski figyelte a képernyők villogását, azon tűnődött, vajon van-e még több, és az eddigiektől különböző gépezet vagy berendezés, melyet még nem látott.
Megválaszolván a ki sem mondott kérdést, Zulu így szólt: „Igen, sok további tágas terem található a pilótafülke és a korongok terme között, ezek csak akkor kerülnek használatba, amikor bolygóközi repülést hajtunk végre.”
A laboratóriumba és a korongok szobájába tett látogatás során Adamski tökéletes mértékben megfeledkezett az idő múlásáról. Azt sem érzékelte, vajon a Föld légkörében tartózkodnak-e még, vagy sebesen haladnak a világűrben, pedig, habár figyelte a képernyőket, képtelen volt kiolvasni azok tartalmát, miközben a többiek igen. Ebben a pillanatban a szaturnuszi pilóta megszólalt: „Nem vagyunk messze a Holdatoktól.”
Erre a bejelentésre rendkívüli izgatottság hullámai futottak át Adamskin, azon tűnődött, vajon leszállnak-e.
„Nem – válaszolta. – Most nem. Azonban azt szeretnénk, ha a saját szemeddel látnád amit a Holdról gondoltok. A Holdnak van légköre, miként azt az eszközeitek segítségével látjátok, most kellő közelségben vagyunk ahhoz, hogy észlelhető is lehessen. A légkör általában nem akadályozza meg más égitestek megfigyelését, ellentétben azzal, ahogy ezt a Földön olykor hallhatjuk. Eközben, a bolygótokról, nem láttok sűrű felhőket a Hold felszíne fölött mozogni, a tudósaitoknak lehetősége van az általuk „enyhe levegő mozgásának” nevezett jelenséget megfigyelni, különösen az általatok „krátereknek” nevezett képződmények mélyén. Amit látnak az igazából nem más, mint a mozgó felhők árnyéka.”
A Holdnak az az oldala, amelyiket a Földről megfigyelhettek, különösebben nem sok eséllyel bír arra, hogy valódi felhőket mutasson, melyek tényleg jelentős méretűek. Miközben a Hold pereme után közvetlenül, azon a részen kissé túl, melyet hőmérsékleti zónának lehetne nevezni, a berendezéseink révén már sokkal kiterjedtebb felhők kialakulását is megfigyelheted, mozgásukat és felbomlásukat, igen hasonlatos viselkedésüket a Földön megfigyeltekhez.”
„A Holdnak a Földről látható oldala igen nagy hasonlatosságot mutat az földi sivatagokkal összevetve. Forró, miként azt tudósaitok helyesen állítják, hőmérséklete azonban nem annyira extrém, mint amennyire gondolják. Mindeközben az általatok nem látott oldal hűvösebb, ám nem annyira hideg, mint amennyire hiszik. Érdekes látni, a földi emberek miként fogadhatnak el ilyen kijelentéseket azoktól, akik a legtöbbször fel sem néznek az égre, és kérdéseket sem tesznek fel korlátozott tudású embertársaiknak.”
„Van egy szép sáv a Hold Középső vidékén, melyen növényzet, fák és állatok tenyésznek, és ahol emberek is kényelmesen élhetnek. Még ti, földi emberek is élhetnének a Hold ezen vidékén, mivel az emberi test az egyik legalkalmazkodóképesebb szerkezet a Világegyetemben.”
„Ti földlakók igen sokszor jelentitek ki egyes dolgokról, hogy ’lehetetlenség’. Semmit, ami az emberi képzelet számára elérhető nem lehetetlen megvalósítani. Azonban visszatérve a Holdra; mint ahogy minden test a világűrben, legyen az forró vagy hideg, rendelkezik egyfajta légkörrel, miként azt nevezitek, vagy gázokkal, melyek mindezeknek a jelenségeknek színtérül szolgálnak. A tudósaitok pedig, miközben kihangsúlyozzák, a Holdnak nincs légköre, elfogadják, hogy forróság és hideg egyaránt létezik azon az égitesten! A Holdnak nincs olyan mértékű légköre, mint a Földnek, vagy a mi bolygónknak, mivel lényegesen kisebb égitestről van szó, Mindezek ellenére, rendelkezik légkörrel.”
„Talán kicsit jobban tudnám érzékeltetni az álláspontomat a következőkkel – folytatta a szaturnuszi. – Tegyük fel, hogy a Földön egy kis szigeten vagy az óceán közepén. Ameddig csak ellátsz, sehol sem tűnik fel másik szárazulat, habár élnek emberek nagyobb szárazulatokon is, amit ’kontinenseknek’ neveznek. Az égitestek a világűrben olyanok, mint a szigetek. Némelyik nagyobb, mások kisebbek, ám valamennyit körülveszi és segíti ugyanaz az energia, amely egyben életet is ad nekik.”
„Sok tudósotok vallja azt a nézetet, hogy a Hold halott égitest. Ha ez igaz lenne, és a Hold valóban halott lenne, a szó jelentésének megfelelően, már réges régen eltűnt volna a világűrben, széthullott volna. Nem! Nagyon is élő égitest és támogatja a életet, beleértve az emberi életet is. Hatalmas laboratóriumunk van közvetlenül a választóvonal mögött, ahol már nem esik a Földről látóvonalba, a mérsékelten hideg és hűvösebb régiójában az égitestnek.”
Adamski megkérdezte, vajon a hajó elegendően közel megy-e ahhoz, hogy a láthassa kísérőnk felszínét saját szemével.
Mosolygott és azt mondta: „Nem lesz rá szükség. Gyere és nézd – e készülék segítségével igen közelre tudjuk hozni a Holdat, mintha csak ott lennénk mellette, így tehát olyan tisztasággal figyelheted meg, akár csak a felszínén sétálnál.”
Adamski megkérdezte, mekkora távolságban vannak jelenleg a Holdtól, mire azt a választ kapta: „Negyvenezer mérföldre”.
Erősen szerette volna, ha körülrepülik a Holdat, hogy a saját szemével láthassa, mi van a másik oldalán, a mérsékelten hűvös zónában, amit említettek neki. Ugyanebben az időben az is megfordult a fejében, talán lehetnek olyan dolgok is, melyeket jobb lenne, ha nem látna. A felvetődött gondolatra gyors megerősítés érkezett a szaturnuszi pilótától.
„Tesztelnünk kell az eddig számodra átadott információk miatt a viselkedésedet, mielőtt újabbakkal szolgálunk. Mi megtapasztaljuk, talán nálad is jobban, az emberi gyengeséget, még azok körében is, akikben erős vágy él a helyes cselekvés iránt. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne járuljunk hozzá a Föld további rombolásához.”
Amikor beállították a berendezéseket a Hold közeli megfigyeléséhez, Adamski megdöbbenéssel tapasztalta, mily teljes mértékben hibás a legközelebbi égi kísérőnkre vonatkozó elmélet-rendszer. A legtöbb kráter valójában kiterjedt völgynek mutatkozott, szélén – valamilyen természeti jelenség miatt – felgyűrődött hegyvonulatokkal.
Egyértelmű jeleit figyelhette meg annak, hogy a Hold a Földről látható innenső oldalán, számos nyoma van hajdani nagymennyiségű víz létezésének. Zulu azt mondta: „Továbbra is bőven van a túlsó oldalon, miként mélyen a hegyek mélyén elrejtőzve is, az innenső oldalon.” Azután Adamskinak rámutatott a krátereket övező hegyekre, azokon belül pedig az ősi vízfolyások nyomaira.
Igaz, a kráterek egy részét a Hold felszínébe csapódó meteorok hozták létre, minden ilyen esetben a kráterek alsó része egyértelműen tölcséres szerkezetű. Ahogy a közvetlen előtte felbukkanó Hold felszínét tanulmányozta, Adamski mély bemaródásokat vett észre a felszínen, ezek közvetlenül beágyazódott hatalmas sziklákhoz vezettek, a természeti forma tehát semmiféle más módon nem jöhetett létre, mint hatalmas erejű víz lezúdulása következtében, mely maga előtt görgette a méretes sziklákat – valamikor a múltban. Ezeken a helyeken ma is igen szerény vegetáció fejlődött csak ki. A felszín egy része finomnak és porszerűnek tűnt, míg más része láthatóan nagyobb darabokból épült fel, hasonlatosan a durva homokhoz, vagy kisebb kavicsokhoz. Ahogy figyelte a felszínt, kis állat szaladt keresztül a látómezőn. Annyit tudott csak kivenni belőle, hogy négylábú, szőrös, a sebes mozgása azonban meggátolta a pontos felismerését. Az a kevés, amit láthatott, igen különös volt Adamski számára, mivel éveken át, nem ilyen elképzelésekkel rendelkezett és beszélt róluk.
A szaturnuszi láthatóan érzékelte a zavart, és megjegyezte, éppen ez volt az egyik ok, ami miatt lehetővé tették számára a közelebbi szemrevételezést most. Megígérte, hogy valamikor később, megmutatja Adamskinak a Hold túlsó oldalát is. „Ez is – tette hozzá -, jelentősen fog különbözni attól, ahogy azt korábban elképzelted.
Amint az ígéret elhangzott, a Holdat mutató képernyő elsötétedett, habár a többi monitor folyamatosan működött tovább.
Zulu ismét a korongok terme felé vezette Adamskit, mielőtt azonban eljutottak volna odáig, a nők elébük jöttek fogadásukra. A hat férfi, akik a lifttel leereszkedtek Adamskival együtt, most felálltak üléseikről, ahogy a szaturnuszi pilóta javasolta, térjenek vissza a fogadóterembe.

Egy újabb mester
Ismét tehát a gyönyörű és pihentető fogadóteremben voltak, ahol Adamski rögtön észrevette, a nagy, ovális asztalokon álló poharakat újratöltötték. Egy férfi, Adamski becslése szerint talán harmincas évei végén, vagy negyvenes évei elején járhatott, várt érkezésükre. Amint beléptek a terembe, felemelkedett székéből. Bármiféle bevezetés nélkül, üdvözlése pontosan olyan szívélyes volt Adamski felé, miként a többiek irányában, akiket bizonnyal már jól ismert. Adamski részéről egyáltalán nem tűnt idegennek, sőt, azonnal a legmélyebb szeretetet és egyfajta atyafiságot érzett iránta. Kétségtelen, egyszer vagy másszor, a Kedves Olvasónak is volt hasonló tapasztalata. Jelenléte hihetetlen harmóniát és megértést sugárzott a teremben összegyűltek felé.
Kezének enyhe mozdulatával jelezte, foglaljanak helyet az asztal körül. Egy további szék volt elhelyezve az asztalnál, pontosan Adamskival szemben, melyre az idegen ült le. Firkon és Zulu ismét Adamski két oldalán foglaltak helyet. A mester kínálására, aki most a házigazda szerepét vette fel, mindannyian felemelték poharukat és csendben kiitták. Egyértelmű volt, mindannyian arra vártak, hogy ő szólaljon meg. Sötétbarna szemében mély életöröm csillogott, miközben Adamski tisztában volt vele, minden gondolatát ismeri. Tudta, bármire is bukkanna, meg fogja érteni és nem ítéli el miatta.
Jó alkatú férfi volt, izmos testtel. Sehol nem akadt szürke szál erősen hullámos, sűrű fekete, természetesen lágy esésű, homlokáról hátrafésült hajában. Arcának csontszerkezete feltűnően szép volt, azt a benyomást keltvén, mintha a benne lakozó végtelen finomságú szellemet tükrözné vissza.
Pillantása, tele mélységes szimpátiával, sebesen siklott arcról-arcra. Azután lágy és rezgő hangján egyenesen Adamski felé intézte a szót:
„Boldogok vagyunk, hogy megmutathatjuk számodra Atyánk Világegyetemének egy egészen parányi darabkáját. Ismerjük e tárgykörben érdeklődésedet, azt, hogy földi életed évei alatt milyen tudást gyűjtöttél. Most, saját szemeddel figyelhetted meg a műszereink által rögzített ismereteket, melyekről valahol a tudatalattidban már értesültél. Ezek a tapasztalatok megerősítést adnak számodra és egyben nagy segítséget az egyetemes törvények megmagyarázáshoz a világodban.”
„Soha ne feledd el fiam, hogy mindannyian fivérek és nővérek vagyunk, attól függetlenül, hogy éppenséggel hova születtünk, vagy hogy milyen életre lettünk kiválasztva. Nemzetiség, vagy bőrszín véletlenszerű, a test pedig nem más, mint ideiglenes lakóhely. Az idők végtelenje óta változik minden. Az élet végtelen fejlődése folyamán minden egyes individuum megismeri az összes állomást.”
„A mérhetetlen végtelenségben végtelen forma létezik. Ebből láttál ízelítőt a hajóink belsejében tett két látogatásod során, messze túl a légkörötök felett. Változik méretben, az emberi szem számára láthatatlan végtelen parányi porszemcséktől, a megszámlálhatatlan bolygókig és napokig. Mindannyian az Egyetlen Erő tengerében fürödnek, segítvén az Egyetlen Élet által.”
„A Te bolygódon, a látott formákra különböző nevekkel hivatkoztok – ember, állat, növény, és így tovább. A nevek az emberi érzékelést tükrözik, azonban a végtelen tengeren, a neveknek, ahogy azokat használjátok, semmi értelme. A Végtelen Intelligencia nem tudja megnevezni önmagát, mivel teljes mértékben tökéletes. És minden forma mindig is létezett és mindig is létezni fog, a tökéletességben lakozván.”
„A sok-sok forma között az egyiket ’embernek” hívod, meggyőződése, hogy ő jelenti az egyetlen intelligenciát a Földeteken. Ám ez nincs így. Sem a világotokon, sem bárhol a végtelen Világegyetemben egyetlen olyan megnyilvánulás sincs, mely ne rendelkezne az intelligencia valamilyen fokával. Mivel az Isteni Teremtő által létrehozott valamennyi forma egyben küldött is a Teremtő révén, az ő megnyilvánulása, az Ő intelligenciájának gondolat-kivetülése.”
„Mint emberek, ennél nem vagytok semmivel sem többek, sem kevesebbek. Minden létező támogatást kap és az intelligencia lehetőséghez jut általa kifejeződni, az Isteni kifejeződés.”
„A földi ember általában nem tud erről, nincs tudatában ennek, sok-sok hibát talál különböző dolgokban – saját magán kívül -, nem fogja fel, minden létező dolognak van célja és azt nyújtja, amire teremtetett.”
„Nem létezik olyan forma, mely ítéletet mondhatna más felett, hiszen valamennyi forma szolga a Legfelső Egyben. Senki sincs tisztában vele, hogy mindez kitudódik, merthogy senki sem érti ezt. Ezeket a dolgokat csak a Minden-Tudó ismeri. Ám minden forma, készségesen szolgálva, növekedvén a forrásnak megértésében, ahonnan a bölcsességüket nyerik,: ugyanazt az életerőt mely által léteznek.”
„A komplett elképzelés szerint, valamennyi forma manifesztációja olyan, mint egy gyönyörű virág egy hatalmas kertben, ahol töménytelen szín és rengetegféle virág harmonizál együtt. Minden virág saját manifesztálódását más virágok révén érzi. Az alacsony felnéz a magasakra. A magasak lenéznek az alacsonyakra. A különböző színek mindenkinek örömöt okoznak. A növekedés lehetősége érdeklődést és törekvést indít el bennük a tökéletesség megszerzése felé. Megvizsgálva a feltáruló szépséget, mely a belsejében szunnyad, egy napig vagy egy évszázadig, egyszer csak manifesztálódik – színekben, édes illatban, mindenki örömére. Mindegyik saját magának hoz dicsőséget mások szolgálatába rendelvén, és viszont, mindenki mástól kap. Így a gyönyörű mező adományozókból és befogadókból áll, hajókból, melyeken átáramlik a Legmagasabbtól eredő harmónia.”
„Vannak, akik a trón lábánál szolgálnak, míg mások a trón felett, és mások körülötte. Mindannyian elvegyülnek a többiekkel, hangsúlyozva az egyetlen boldogság a szolgálat privilégiuma. Olyasmi ez, amikor az emberi kifejeződésnek - az általad ismert formában -, meg kellett volna tanulnia élni, már létének kezdetén a te világodon. Ebben a leckében azonban megbukott. Ha nem tette volna, a Föld maga lenne az örömök kertje – a kert ahol örökké tartó vágy élne a szolgálatra. Az ember azonban, a megértés hiányában, lerombolta ezt a harmóniát a Földön. Ellenségeskedik szomszédjával, tudata összezavarodott. A békét soha sem ismerte; az igaz szépséget soha sem látta. Nem számít mennyire büszke magára, az elért erőfeszítései miatt, továbbra is elveszett lélekkel él. És ki az az ember, aki ilyen sötétségben él? Ő a gyilkos, aki megbukott a Halhatatlan Egy szolgálatában és az, aki beszél az „Útról”, de nem keresi, hogyan járjon rajta. Ő az, aki mindentől fél, ami a lebéklyózott megértési képességének határain túl van. Ő az, aki visszautasítja saját éhező lelkét.”
„És a félelem, szó szerint, állandón végigkíséri életében, mintegy őrködik mellette az élettel szemben, minden dologgal szemben. Ha ez a félelem kimozdulna saját árnyékából, mindez abbamaradna. Ugyanis ez az ami az embert bebörtönözve tartja egész halandó élete során.”
„Valójában a földi ember vigasztalanul él manapság, a félelem és a rémület súlya alatt – amit halálnak nevez -, a halandó élete végét, egyedül, szemben múló létének személyes sötétségbe torkollásával. Nos valójában az ember hozta saját maga fejére a sivárságot, mely oly keserűen helytelenít, pusztán azért, mert a szolgálatot nem úgy hajtja végre, miként azt a természet rendelte számára, a különböző, őt körülvevő létformák által. Ehelyett, az ember folyamatosan pusztítja a más életformák manifesztációit, azt hiszi, így túlélhet. Hibázott annak felismerésével, hogy a ráruházott gazdagság révén inkább szolgálnia kellene, nem pedig másokat saját szolgálatába kényszeríteni.”
„Akárhogy is, az ember uralma a Földön nem számottevő. Vet és arat úgy, hogy értené is a lényeget, ezért keserű gyümölcs a termés. Továbbra is érdektelenségének bilincsei béklyózzák le, folyamatosan ismétli hibáit már századok óta, folyvást azt remélvén, hogy megtalálja azt, amire a szíve vágyakozik, és amiért a lelke kiált.”
„Fél attól, nehogy elforduljon az úton, amin éppen jár – a földi alapoktól, melyeket a maga számára épített – fél, hogy elveszi tőle valaki, és neki nem marad semmije. Így hát bőszen őrzi azt, ami nem örök, csak addig tart, amíg a romlás változása el nem pusztítja, szeme pedig vak ezekre a történésekre. Önmagába börtönözte be a fényt, mely vezethette volna az út felett ragyogva az Örök Egység felé; az örömtől fosztja meg magát, amit mindenki átél, aki ezen az úton jár. Ők azok a szolgálók, az Egyetlen Atya fiai és lányai, az egész világon. Az Atya, a gyönyörű mezőn található sok-sok életforma teremtője, a szín-kavalkádé, az árnyékoké, a magasságoké és mélységeké – a boldogságé, mely a legfontosabb és leghangsúlyosabb, napról-napra és éjszakára, az égi harmónia egyetlen dala, amihez mindenki csatlakozhat.”
Amint beszélt, Adamski előtt élénk képek sorjáztak, eltöltötte a remény, a földi emberek megértési szintje talán kimozdulhat jelen állapotából. Ahogy megállt a beszédben, senki sem mozdult. Adamski sem akarta megtörni a csendet.
Amint a képek megszűntek áramlani Adamski tudatába, a mester felállt a szemben levő székről, körülsétálta az asztalt és egyenesen felé indult. Ekkor mindenki felállt, ám továbbra is csendben maradt.
A nagy tanító gyengéden megérintette Adamski kezét, ennek hatására egész lénye alázatos hálával kezdett el énekelni a megkapott tudásért. Boldogan maradt volna ebben az állapotban örökké, ám, korábbi tapasztalataiból tudta, ez nem lehetséges.
„Fiam, ne csüggedj el, ha gúnnyal és hitetlenséggel találkozol a Földön. Az általunk adott megértési képesség révén fel tudod fogni majd, mindez nem lehet másként. Mondd el fivéreidnek és nővéreidnek, amit tanultál. Sokan vannak közöttük nyitott szívvel és tudattal, ezek száma pedig egyre növekszik.”
„A Kutató már vár és fivéreink visszakísérnek a Földre. Most, hogy ilyen kapcsolatba kerültünk, sokkal könnyebben találkozhatsz velünk gondolati úton, bármikor. Soha ne feledd, a világúr nem jelent gátat.”
Szavai elégedettséggel töltötték el Adamskit, nem maradt benne semmi üresség. Búcsút mondott, megfordult és elhagyta a termet. Ebben a pillanatban Firkon és Zulu Adamski felé lépett. Ő búcsút mondott új barátainak, és amikor a fogadó-terem ajtaja hangtalanul kinyílt előttük, a felvonó platformja felé vették az irányt, majd beszálltak a várakozó szerkezetbe.
Lassan ereszkedtek alá, csendesen siklottak a sínpárok között, mindegyre távolodtak a hatalmas laboratóriumot szállító hajótól. Amikor elhagyták az anyahajót, Adamski visszatekintett a tekintélyes űreszközre, amint ott lebegett várakozón e kis jármű visszatérésére. Most próbálta csak felmérni, milyen hatalmas is valójában…
A ki sem mondott gondolatokra Zulu válaszolt: „Egész pontos becslést tehetsz majd fotóid alapján, egyébként 100 méter az átmérője és körülbelül 1100 méter a hossza. Ezek nem pontos adatok, de aránylag közeliek.”
Mindössze másodperceknek tűntek, a Kutató ajtaja ismét feltárult, újra a Földön voltak. Kölcsönösen elbúcsúztak a pilótától, aki az űreszközben maradt.
A marsi és Adamski arrafelé vette az irányt, ahol a kocsit hagyták pár órával ezelőtt, majd nekivágtak a hotel felé vezető útnak. Adamski visszanézett a Kutató felé és látta amint gyorsan eltűnik szemei elől, messze fent a levegőben.
Mint előző alkalommal, most is csendben maradtak végig, a hotel felé vezet úton. Adamskinak igen sok mindent kellett átgondolnia, ezért nemigen volt hajlandósága a beszédre. Megfordult a fejében, a kora reggeli levegő meglehetősen friss lehet, észrevette, a Nap első sugarai éppen áttörni készülnek a sötétségen. Annyira hatása alatt állt a mester szavainak feldolgozásán, hogy különösebben semmi figyelmet sem szentelt a mellettük elvonuló tájnak.
Amikor a kocsi megállt a szálloda előtt, Firkon megérintette Adamski kezét, a szokásos módon, miközben azt mondta: „Találkozunk még.”
Adamski tudta, hogy így lesz, s habár teste a Földön van, tudata részben a Földön, részben pedig más világokon élő barátainál lehet, velük, miközben az űrben utaznak. Csodálatos dolog volt tudni, nem vagyunk elszigetelve, és hogy soha többé nem leszünk ismét elszigetelve! Ezen az éjszakán a benne szunnyadó felismerés szinte elemi erővel tört ki, ezen utazás csúcspontjaként, amit földi életnek nevezünk, kivirágzott a felébredés következményeként, amiként az a bölcs olyan érzékletesen lefestette röviddel azelőtt. A felismerés öröme a szívében mint egyfajta dallam csendült, folyamatosan szólt váltások vagy szünetek nélkül. Remélte és őszintén imádkozott azért, hogy az útra vonatkozó kinyilatkoztatást mindenki számára elérhetővé tegye az egész Földbolygón.
Visszatért a hotelszobájába, de nem aludt. Éjszakai tapasztalatai olyan erősek és élénkek voltak, hogy szinte új embernek érezte magát, tudata felébredt és riadót fújt, megtelve élénk és fürge gondolatokkal, mint soha korábban! Szíve örömben eltelve énekelt, testét frissnek érezte, akár hosszú pihenés után. Sok tennivaló akadt még erre a napra, és holnap, haza kell térnie, vissza a hegyek közé, most azonban, képességeihez képest a maximumot nyújtva, igyekezett tökéletes átéléssel fogadni minden pillanatot, a maga teljességében, szolgálni az Egyetlen Intelligenciát, amire az ember egyébként hajlamos, hiszen erre lett teremtve.

Napok a Palomar fennsíkon
A következő hónapokban Adamskinak számos találkozása volt, olykor az űrhajókon, olykor pedig azokkal a más bolygókról származó emberekkel, akik köztünk élnek.
A Palomar Kerteket eladták, Adamskiék bő száz méterrel feljebb költöztek a hegyükön. A „Repülő Csészealjak Leszálltak” – című könyv megjelent 1953. szeptemberében Angliában, majd októberben követte az amerikai kiadás.
Sok tennivaló volt még ezen az új területen az élet megkezdéséhez. Nemcsak a tölgyfák gyűrűi vastagodtak, hanem vándorkövek is megjelentek. Gyakran beszélünk a Földön ismert bölcs tudásról, mely lehetővé tette az ember számára a felemelkedést és hatalmas kőtáblák mozgatását, állítólag csúszkákon. Az egyiptomiak, akik építették a piramisokat, ismerték a titkot, és azok is, akik a helyére illesztették a nagyszerű emlékművek köveit a Húsvét szigeteken. Mi azonban már bősz buldózereinktől függünk, ha utat akarunk törni a földjeinken keresztül és kiforgatni a sziklákat.
Adamski kis csoportja számos esti órát töltött egy egész egyszerű épület megtervezésével, amit szerettek volna felállítani a telken, nemcsak önmaguk kényelme számára, hanem a mind nagyobb számban érkező látogató elszállásolására. Elvárásaik szerint, a Palomar Kertek bérlői folytatni fogják működtetését, mint éttermet és szerény vendégek számára a szállásadást, mivel nem volt semmiféle szálláslehetőség több kilométeres körzetben. Azonban, bizonyos okok miatt mégis úgy döntöttek, bezárják. Habár nem volt személyzetük, Adamskiék úgy gondolták, látogatóikat élelmezniük kell, puszta előzékenységből, tekintettel azokra az erőfeszítésekre, amit a legtöbbjüknek jelentett eljutni a helyszínre egy ilyen látogatás lebonyolítására.
Sikeresen felépítettek egy konyhai egységet, a terasz szintjéhez illeszkedve, simára dolgozva a hegy oldalát. A terasz kialakítása kolosszális munkának ígérkezett, ám néhány csupa izom fiatal férfi segítségével, akik idejüket áldozták minderre, végül a munkálatok befejeződtek. Erőfeszítéseik gazdagon megtérültek. A terasz egyik részére árnyékot vetettek a csodálatos, élő tölgyfák, és gyönyörű kilátás nyílt a környező hegytetőkre, enyhén föléje emelkedvén más vidékeknek, a tekintet könnyedén az ég felé fordult. Be is rendezték a helyet szabad ég alá alkalmas székekkel, padokkal és piknik-jellegű asztalokkal, egy faszéntüzelésű grillsütőt is felállítottak.
Eleinte a lehető legjobb szállás, ami adódott az a szomszédos barátok telkén álló két öreg faház volt. A konyha-egység egyaránt szolgált irodaként és hálószobaként is egyikük számára, olyan esetekben, amikor találkozóhelyként használták, révén az időjárás bekényszerítette őket. Nem volt sem csapvíz, sem elektromos áram. Kicsiny patak folydogált a föld alatt az ő oldalukon a hegyüknek. Kivezették a felszínre és kis tavacskát alakítottak ki, kifolyóval, így a víz mindig friss volt. A vizet vödrökben szedték.
Tudták, álmaik és bizonyos szükséges dolgok hiánya ellenére, nem mehetnek csak úgy neki és építhetik meg ezeket az épületeket, mielőtt a szükséges pénzt össze nem gyűjtik, hogy kifizessék. Így hát, habár életvitelük meglehetősen kényelmetlennek tűnt, primitívnek a legtöbb ember számára, és igen nehéznek, boldogok voltak azzal, amijük volt, és minden egyes hozzájárulás a kényelem fokozásához megkönnyítette a mindennapok tevékenységeit, hozzájuk adott egyfajta többletet, azzal szemben, mintha minden könnyen jött volna.
Csodálatos nap volt, amikor megtudták, most már felhúzhatnak egy kis épületet, mely már egy hatalmas szobát is tartalmaz majd, ahol lehetőség nyílik a látogatókkal való beszélgetésre, ha az időjárás ezt szükségessé teszi, és egy irodának alkalmas kisebb szobát.
Ismertek egy építési vállalkozót, nagyjából negyven kilométerre egy kisvárosban, aki becsületes volt és megbízható, fel is vették vele a kapcsolatot. A konyhai egységet teljes egészében önmaguk építették jó barátok segítségével, sokan közülük korábban hosszú éveken át Adamski diákjai voltak az egyetemes törvények elsajátításának terén. Ez az első, kicsiny rész mindig is csodálattal töltötte el, a felépítéséhez szükséges baráti és egymást segítő törekvések miatt, aminek létrejöttét köszönhette.
Megvolt hát egy igazi építési vállalkozó! Bizonyította, mennyire rendes ember, mivel érdeklődött Adamski munkássága iránt. A kis villaház hamarosan elkészült. Elég pénzük maradt, hogy kényelmesen bebútorozzák. Két vécé is volt, s köztük tusoló! Habár akkoriban nem volt elektromos áramuk, csupán néhány héttel azelőtt lett, mielőtt e könyvnek nekilátott Adamski, a víz folyt a vezetékeken, és a puszta tény, hogy hideg volt nem számított – de csörgedezett! Hosszú ideig kellett várakozni az elektromosságra, mely mostanra már meleget adott és felváltotta a gyertyák és a kerozin lámpák fényét, újabb boldogságot okozott, és megérte várni rá.
Miközben munkálkodtak a mostani komfortjuk megteremtéséért, sikeresen elláttak egyre növekvő számú állatot, legalábbis a rendelkezésükre álló keretek között. Ez felölelt két kutyát, hat macskát, mellettük említeni sem lehet hány alkalommal tett látogatást társaiknál barátjuk, a vadászgörény. Ez a rosszindulatú állat kénytelen volt szocializálódni és egészen barátságossá vált, amikor kezdte érezni, hogy nem üldözi őt senki, most már barátok és így is tekintenek rá. Tejet iszik a macskák táljából és megosztozik a húson a kutyákkal, nagyon ritkán tiltakozik ellene bármelyik állat. Olykor, amikor az egyik kutya elhatározza, hogy tiltakozik mindez ellen, és vadul megkergeti a betolakodót, vad ugatás közepette, Mr. Vadászgörény egyszerűen felhúzódik a hegyoldalra némi büszkeséggel, és persze igen nagy sebességgel, a magasra emelt farka lényegében semmi fenyegetést nem jelent.
Az előadások jelentette elfoglaltság mellett, mely Adamskinak a Közép-Nyugaton, New Yorkban és Kanadában adott elfoglaltságot, minden kapacitásával a premisszákon dolgozott, ezek összeszerkesztésével, és csak akkor hagyta abba, ha a barátaival beszélgetett, valamint azzal a számos idegennek, aki látogatást tett nála. Habár előadások megtartására hívták a Keleti partvidékre és Angliába egyaránt, míg Kanadában járt, olyan fáradtság uralkodott el rajta, hogy elvesztette a hangját. Az előadások igen közel estek egymáshoz, és Adamski képtelennek tűnt arra, miként tartsa meg erejét, amikor a szívéhez a legközelebb álló dolgokról volt szó. Az előadások formai kerete mellett, számos hallgató természetesen szeretett volna később kérdéseket is feltenni. Valahogy nem tudta, miként legyen kellően elővigyázatos, hogy jó tanáccsal szolgáljon számukra, miközben elhagyta az előadói termet, hiszen ezek a jó emberek mindannyian őrá voltak kíváncsiak! Ennek eredményeként, képtelen volt megszólalni, az orvosok pedig elrendelték, mondja le valamennyi előadását Keleten és az Angliai szerepléseket is, ezenkívül legalább hat hónapig szigorú pihenésre utasították.
Ez a döntés meglehetős csalódást okozott számára, egészen nyilvánvaló okokból, azonban olyasmi volt, ami előtt meg kellett hajolni. Nem sokkal szeretett hegyeihez való visszatérését követően, ismét visszaszerezte a hangját és legalább azokra az időszakokra használni tudta, amikor látogatók érkeztek hozzá.
Attól tartott, meglehetősen különös viselkedéssel fogják vádolni, akik mind e mögött valami értelmet keresnek. Talán igazából semmi oka nem volt mindennek. Akár hogy is, akármennyi időt is adott a maga számára, sokkal több ideje nyílt így azok részére, akik gondoltak rá és meglátogatták – rengeteget kapott tőlük, sokféle módon.
1954. júniusában Desmond Leslie, akivel Adamskinak első alkalommal New Yorkban kellett volna találkoznia, ha végig tudta volna vinni az előzetesen eltervezett programot, inkább eljött hozzá Palomarba. Nagy öröm volt a találkozás vele. Nagy adag kíváncsisággal és hatalmas humorérzékkel megáldott ember volt, igen sokat tett hozzá a palomari csoporthoz, nemcsak azonos érdeklődési köre miatt, hanem az őrült lazításokban is aktívan részt vett, a komoly témák feldolgozását követően.
Habár tervei szerint nagyjából egy hónapot szándékozott maradni, Desmond velük maradt egészen augusztus végéig. Adamski remélte, valamikor 1955-ben újra találkozhatnak, ezúttal az ő lakhelyének környékén, amikor pótolja majd a betegsége miatt elhalasztott előadásokat.
Mindent egybevéve, az idegen világokból származó barátaival való találkozások a földi barátok száma is fokozatosan növekedett, a legkülönbözőbb fajtából és típusból; a sok és egészséges kinti munka, az anyaggyűjtés ehhez a könyvhöz, megtöltötték és boldoggá tették ezeket a napokat. Alkalmanként még pihenésre is jutott idő, amikor a barátai bizonyos – elégedetlenségre mutató - pillantással kezdték méregetni.
Korán észrevették, hogy a villaház számára eredetileg kijelölt célokat hamar újra kell gondolni. Így, közvetlenül Desmond érkezése előtt, hogy hálószobát lehessen számára biztosítani, válaszfalat húztak fel a nagy szoba közepén, szándékuk szerint kialakítva egy fogadó részt, ami egyben zártabb körű előadások tartásához is megfelelt. Egyikük továbbra is a régi faházban aludt – másikuk számára továbbra is ott állt az ágy a konyharészlegben. Így mostanra, az új elrendezésnek megfelelően kialakult egy fél előadóterem, ahol Adamski aludt, egy megfelelő hálószoba és egy iroda, felszerelve egy kisággyal. Meglehetősen örömmel tekintettek a helyzetre, ám nem sokkal később, átalakítottak egy felfújható sátrat egy igen kényelmes fekvőhellyé, a padlószinttől kissé felemelve egy furnérlemez szerkezettel és a felső részén félig körbekerítve védőfallal. Megvolt hát az ágy a konyhán kívül!
Adamski még mindig sokat dolgozott a víz be- és kivezetésével különböző tartályokba és mindenfelé a kertben (némi női segítséggel!) és hatalmas büszkeség töltötte el az eredmény láttán. A korábbi kényszermegoldások a tálakban való mosogatás és a tusoló helyett most már igazi tavuk volt, az egyik tölgyfa alatt kialakítva, körülötte sziklák és virágok. Éppen ezen a reggelen egy beton csatornát vezettek ki a ház alól és csatlakoztatták a tóba. Nagyon kellemesen festett.
Keményen dolgoztak, de boldogok voltak. A hegyek mindig ott magasodtak a szemük előtt, soha nem tűnt egyhangúnak szépségük, változtak, ahogy a Nap felkelt, felemelkedett pályáján, majd lenyugodott. Alkonyatkor is pompáztak, ahogy a holdfény, vagy a csillagos ég sötétsége megérintette őket.
Gyakran látták a Kutatókat megcsillanni odafent. Valójában, azokban a hetekben, az űrhajókat számos közeli kis- és nagyvárosban is megfigyelhették. Elégedetten nyugtázták a tudatot, ott vannak felettük, és a Föld egén sokfelé. Remélték, hogy a nem túl távoli jövőben egyre több ember ismerheti meg őket és tudhatja meg kik ők, és remélték, hogy sokan azok közül, akik meggyőződtek e szavak igazságtartalmáról, akik tudnak és most hallgatnak, el fognak mondani mindent, az emberiség javára.

Díszvacsora és búcsú
A legutolsó találkozásra 1954. augusztus 23-án került sor. Desmond Leslie Los Angelesben volt abban az időben, hogy megszervezzen egy előadói körutat. Tudta, hogy Adamski rendelkezik e kapcsolattal, és rendkívüli módon szeretett volna vele tartani. Adamski szintén erősen szerette volna, ha sor kerülhet erre, a Barátok azonban, nem indokolva, nem tudták teljesíteni a kérést. Visszatekintve, Adamski arra gondolt, talán e mögött a számára néhány, korábban megmutatott és elmagyarázott dolog természete álhatott, ilyen dolgokról nem beszélhettek olyannak, akivel korábban nem vették fel a kapcsolatot. A barátai, Firkon és Ramu jött elébe, mint rendszerint. Úton a Kutató felé Ramu azt mondta: „El kell mondanom, hogy a ma esti találkozó a búcsú lesz. Amikor visszahozunk a szállodához ma éjjel és visszatérünk a Kutatóra, majd tovább a szállító hajóra, vissza fogunk térni szülőbolygóinkra. A földi küldetésünk véget ért.”
„Ramu gyorsan hozzátette: „Csak testi formában vesztesz el bennünket. Ne felejtsd el, hogy mentálisan továbbra is társaloghatunk, bárhol is vagyunk. Adamski tudta, a dolog mennyire kényelmes, de ebben a pillanatban ez vajmi keveset számított. Azután Firkon szólalt meg, szavai mély megértésről tanúskodtak: „Te a barátunk vagy, és akármekkora űr is nyúlik el közöttünk, ezen semmit sem változtathat.” Adamski szégyellte érzelmeit, habár teljes mértékben nem tudta elhessegetni magától őket, sikerült kissé felülemelkednie rajtuk. Azon találta magát, eltűnődi, hogy vajon a Földünkön élő más „kontakt” emberrel vagy emberekkel, találkozni fog-e valaha a jövőben. Azonban ez a kimondatlan kérdés sem kapott feleletet. Egyedül maradt az érzéseivel, miszerint valóban búcsúzásra kerül sor, nem csak attól a két embertől, akik között éppen most ült, miközben haladtak az úton, hanem nem lesz több kirándulás sem a világűrben.
Ez az érzés rányomta a bélyegét mindarra a csodálatos és új dologra ami várhatóan ezen az estén vár rá, hevessége mély hatással volt emelkedett hangulatára. Mindehhez hozzáadódott a hála érzete, mely mindig is eltöltötte a találkozások során, megtöltve szívét szavakba nem foglalható érzésekkel.
Mivel már korábban részletesen szó esett a már ismert Kutatóhoz vezető utazásról, a folytatás onnan következik, amikor felbukkant az Orthon vezette kis hajó, nem sokkal a talaj felett lebegve, készen az azonnali felszállásra. Az út során még csak le sem ültek. Adamski megosztotta figyelmét a váltakozó ábrák és az irányító panelt kezelő Orthon között. Amint beléptek a vénuszi szállító űrhajóba, ez alkalommal már Adamskit semmiféle szenzáció-érzés nem kerítette hatalmába, a gyomra sem szorult össze ez alkalommal. Elérték a platformok is, újra megálltak, mint az első út alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, mint legelőször, hogy helyére illessze a csatlakozót a Kutató feltöltéséhez, most azonban követte őket lefelé a lépcsőn a fogadóterembe.
A belépés pillanatában Adamskit mellbe vágta az általános ünnepi hangulat. Nagyon sok ember volt jelen, olyanok is, akiket soha sem látott korábban. Felderült, amikor meglátta Ilmuthot és Kalmát, amint felé tartanak meleg üdvözlésére. „Beszélt már valaki is neked a ma este rád váró meglepetésről? - kérdezte Kalma, és meg sem várva a választ lelkesen folytatta: - Egy bizonyos, a számodra tett ígéret teljesedik be!”
Miközben Kalma beszélt, Ilmuth kis poharat nyújtott át Adamskinak, kitűnő gyümölcsitallal benne. Észrevette, hogy mindkét nő pilótaruhát visel és biztos volt benne, ez csakis egyet jelenthet: utazást az űrbe.
Sok férfi volt a teremben és nyolc nő, beleértve Ilmuthot és Kalmát. A többi nő ugyanazt a fajta gyönyörű ruhát viselte, amit ez utóbbi kettő, amikor Adamski először látta őket. A férfiak kényelmes ingben és nadrágban voltak. Most is mindenki szandált hordott.
Habár semmiféle bemutatás nem történt, Adamski számára nem is hiányzott, mindannyian barátként köszöntötték, és néhányan közülük nevén szólították. Amikor a köszöntések véget értek, halk zene hangjai tűntek fel a háttérben, halványan emlékeztetve arra, amit Keleti zenének hívunk.
Habár Ramu is kapott a gyümölcslevet tartalmazó pohárból, Adamski észrevette, többi barátja nem csatlakozik hozzájuk. Ilmuth szolgált magyarázattal, amikor elmondta: „El kell most mennünk a posztunkra, hogy kivitelezhessük a Kalma által említett meglepetést. Ez alkalommal Ramu marad veled.”
Amint Orthon és Kalma elindult az egyik irányba, Firkon és Ilmuth pontosan a hajó másik vége felé vette az irányt. Ramu és Adamski kiitták italukat, néhány pillanatig csendben maradva. Adamski boldog volt, hogy része lehetett a vidám és jókedvű társaságnak itt, ebben a gyönyörű helyiségben. Segített háttérbe szorítani a ma esti elválás miatti szomorúság érzését
Jó néhány csoport különböző játékokat játszott, ezek meglehetősen különösek voltak Adamski számára, Ramu, észrevéve érdeklődését, javasolta, húzódjanak közelebb és vessenek rájuk alaposabb pillantást.
Négy férfi egy kis asztalnál ült és kártyákkal játszottak. Ezek igen eltértek a mieinktől, habár a méretük nagyjából hasonlatos volt azokhoz. Nem volt rajtuk szám, de valamennyien jeleket hordoztak, utalva valamire. Adamski közelebb hajolt, keresvén közöttük legalább két egyformát, de ahogy látta, nem volt egy sem.
Egy másik csoport férfi kis színes golyókat gurigatott egy sima táblán. Adamski úgy gondolta, valamiféle mágneses töltéssel rendelkezhettek, mivel a táblán nem látszottak rovátkák, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Egyesek láthatóan vonzóerővel rendelkeztek, a többiek feléjük mozogtak.
Egy másik játék valamiképpen az asztaliteniszre emlékeztetett, kivéve, hogy két labdával játszották egyszerre, ezért nagy ügyességet kívánt a játékosoktól. A nők láthatóan nagyon jók voltak ebben.
Adamskira nagy hatást tett a hangos beszéd, a nevetés vagy más figyelemzavaró megnyilvánulás teljes hiánya. Mindenki nyilvánvalóan jól szórakozott, és mindezt képes volt úgy tenni, hogy túljátszotta volna a dolgot, mint ahogy gyakran történik a Földön. Senkin sem látszott, hogy a játékot túl komolyan vette volna, miként sokan közülünk teszik.
A légkör jókedvű és megnyugtató volt. Olykor a játékosok barátságos mosollyal Adamskiékra pillantottak. Néhányan pár szót is szóltak hozzájuk, Adamski továbbra is lenyűgözve hallgatta milyen folyékonyan beszélnek a nyelvén. Egy idő múlva Ramu azt javasolta: „Menjünk az irányítóterembe. Valamit mutatni szeretnénk neked, amiről úgy gondoljuk érdekelni fog.”
Az itallal a kézben, Adamski boldogan követte a nagy terembe, ahol annyi berendezés volt, s megannyi ábra meg grafikon villogott a képernyőkön, melyeket a hajón történő első látogatás alkalmával is megfigyelhetett.
Amikor beléptek, Ramu bizonyára megérintett egy gombot, minek hatására két kis ülés emelkedett ki a padlóból varázslatos módon. Ugyanebben az időben, pontosan előttük, Adamski meglátta a Holdat egy méretes képernyő közepén feltűnni. Lenyűgözte, mennyire közelről látszott; és az is, hogy nemcsak egyszerűen látható volt a képernyőn, hanem ott látszott mellette a világűr mélysége is. Ez volt hát a meglepetés! Egy pillanatig azt hitte, igazából leszálláshoz készülődnek.
Ramu így szólt: „Most a Holdnak az ismerős oldalát láthatod, de nem szállunk le rá. A képernyőn megfigyelhető látványt egyik távcsövünk közvetíti, mely az első látogatásod alkalmával nem volt használatban. Figyeld meg alaposan, ahogy közelítünk a felszínhez és megláthatod a határozott aktivitást. A számos hatalmas kráterben, melyeket jól ismersz a Földről nézve, hatalmas hangárokat vehetsz észre – melyeket viszont már nem. Azt is vedd észre, hogy a talaj itt igen hasonlatos a ti sivatagaitokhoz.
„Azért építettük meg ezeket a hangárokat ilyen méretben, hogy a mienkénél jóval nagyobb hajók is könnyedén beléphessenek. Ezekben a hangárokban ugyancsak találhatók lakónegyedek, ahol számos munkás él családjával, minden kényelemmel ellátva. Bőséges vízellátást szolgáltatnak a hegyekből eredő csővezetékek, pontosan így jártok el a Földön is, amikor sivatagokat akartok élhetővé tenni.
„Amikor egy hajó belép ezekbe a hangárokba, nyomáskiegyenlítési eljárás vár az utasokra. Ez nagyjából huszonnégy órát igényel. Amikor befejeződik, az emberek a lehető legnagyobb kényelmetlenséggel találkozhatnak, amikor kilépnek a Holdra. Ilyesféle nyomáskiegyenlítés nem képzelhető még el a földlakók számára. Túl keveset értenek még az emberi test funkcióiról és azok irányításáról. Igazából az emberi tüdő alkalmas nagyon alacsony és nagyon magas légnyomás elviselésére is, ha a belégzés nem túl lassan vagy gyorsan történik. Ha túlságosan sietteti a dolgot valaki, a végeredmény halál.”
Adamski természetesen boldogan részt vett volna a leereszkedéshez szükséges eljárásokon, azért a kiváltságért, hogy leszállhasson a Holdra. Semmi sem siettette azonnali visszatérését a földre.
Kedves mosollyal az arcán Ramu így szólt: „Sok minden van még raktáron számodra amellett, hogy megláthatod kísérőtök túlsó oldalát, mielőtt visszatérnél a Földre. Figyeld meg közelről, amint közelítünk a Hold korongjához. Nézd meg a formálódó felhőket. Világos színűek, és úgy tűnnek, a semmiből bukkannak elő, miként a felhők gyakran teszik. A legtöbbjük nem sűrűsödik össze, akár hogy is, aztán szinte azonnal és nyomtalanul eltűnnek. Azonban kedvező körülmények között, néhányuk olykor összesűrűsödik. Ezek azok az árnyékok, melyeket a Földről távcsővel is meg lehet figyelni.
„Most közelítünk a Földről soha sem látható oldal felé. Figyeld meg a felszínt közvetlen alattunk. Nézd, errefelé hegyek vannak. Havat láthatsz a legmagasabb csúcsokon, az alacsonyabb részeken erdőket. Ezen az oldalán a Holdnak számos hegyi tavat és folyókat láthatsz. Egyik tavat éppen alattunk. A folyók nagyon nagy víztömegekbe szállítják vizüket.”
„Számos települést láthatsz ebben a pillanatban, különböző méretben, a völgyekben és a hegyek lejtőin egyaránt. Azok által az emberek által kedvelt, mint ahogy mindenhol máshol, akik ezt vagy azt a magasságot szeretik. És itt, mint bárhol máshol, a természetes életfenntartó tevékenységek igen hasonlatosak azokhoz, ahol csak emberek találhatók.”
„Ha lett volna időnk leszállni és átesni a nyomáskiegyenlítésen – folytatta Ramu – azután utazgatni mindenfelé, személyesen találkozhattál volna néhány emberrel. Azonban amíg a Hold felszínének tanulmányozásában vagy érdekelt, addig a jelen módon történő bemutatás sokkal praktikusabb.”
Adamski egyetértett ennek igazságtartalmával, s figyelte, amint egy hatalmas városrendszer úszik be a képernyőre. Úgy tűnt, szinte a háztetők magasságában lebegnek; tisztán látta a keskeny utcákon sétáló embereket. Látható volt a sűrűbben beépített központi rész, Adamski feltételezése szerint az üzleti negyed lehetett, ám hiányzott a látványból az ilyen helyeken megszokott embertömeg. Feltűnt, parkoló autóknak nyoma sem volt, habár néhány jármű feltűnt, az utcák felett, láthatóan nem rendelkeztek kerekekkel. Méretükben hasonlítottak a buszainkhoz, a változatosságuk nagyjából megegyezett mieinknek.
Ramu magyarázott: „Nagyon kevés embernek van saját közlekedési eszköze, a többség a tömegközlekedési eszközöket használja, miként azt láthatod is.” Közvetlenül a város mellett viszonylag nagy, letisztított terület volt látható, egyik oldalán hatalmas épülettel. Hangárnak festett, Ramu szavai pedig megerősítették a látvány adta következtetést: „Felépítettünk néhány hangárt a városok közelében, hogy kényelmesen le lehessen szállni a lakosság részére szállított utánpótlással itt – nem elérhető számukra minden szükséges dolog a helyszínen. Csereképpen, ellátnak bennünket bizonyos, a Holdon talál ásványokkal.” Amint Adamski a képernyőt figyelte, a város hátrálni kezdett, mire Ramu azonnal felvilágosítással szolgált, megfordultak az űrben, s most már ismét a Hold és a Föld között repülnek. „Van még bármilyen kérdésed mielőtt visszatérünk a fogadóterembe? – kérdezte. Adamskinak egy sem jutott az eszébe, s megrázta a fejét. – Ebben az esetben – mondta, csillogó szemekkel -, inkább menjünk vissza a fogadóterembe. A fogadás tagjai arra készülnek, hogy megünnepeljék Firkon és az én hazatérésemet.”
Adamski ismét szégyenkezni kezdett a küszöbön álló elválás miatt feltámadt érzései okán, mentálisan próbált rajta felülkerekedni, visszahelyezni önmagát az eseményekbe. Nem kellene örülnie, hogy ilyen körülmények között lehet? Dehogynem! Teljes mértékben.
„Minden elhullatott könny csak önmagam miatt van – szólalt meg Adamski, próbálva ellenállni az ellágyulásnak. – Miattad, nagyon boldog vagyok.”
Orthon és Kalma eléjük jött a bejárathoz, és együtt mentek be a fogadóterembe. Adamski megpillantotta, hogy a helyiség egyik oldalán felállított asztalt éppen megterítik. Néhány nő, akik korábban különböző játékokat játszottak, az utolsó simításokat végezték rajta.
Amikor Firkon és Ilmuth belépett a túlsó ajtón, Kalma csatlakozott barátnőjéhez és a két lány együtt hagyta el a termet. Néhány perc múlva visszatértek, immár átöltözve pilótaruhájukból, gyönyörű, lebegő ruhát viselve.
Gyönyörű, arany és sárga szálakkal átszőtt abrosz fedte az asztalt, mindenféle, ám határozott minta nélküli formákba összeszőve. Az asztal mindkét oldalán, teljes hosszában, székek sorakoztak. Az asztali „ezüst” valahogy különbözött a mienktől, sokkal kimunkáltabbnak tűnt. Többfajta fém kombinációjának tűnt anyaga, gyönyörűen egymáshoz illesztve. Az asztalfőn nem volt szék, egy-egy oldalon pedig tizennégyet számolt össze Adamski. Ahogy Kalma és Ilmuth ismét csatlakozott hozzájuk, megkérték a jelenlevőket, üljenek le. Továbbra is csak a nyolc nő volt jelen, a férfiakkal és Adamskival együtt mindösszesen huszonegyen voltak.
Ramu a mester jobbjára ült és Firkon a baljára. Ilmuth Ramu és Adamski közé, Kalma szembe, Firkon és Orthon közé. Miután valamennyien helyet foglaltak, a mester felemelkedett, mire a termet jó néhány pillanaton át áhítatos csönd töltötte be. Azután, halk, visszafogott hangon, a Nagy Tanító a következő szavakat mondta:
„Köszönjük a Végtelennek jelenvalóságát. Legyünk mindannyian és mindenki az Ő hatalmas királyságában egyaránt gazdagon ellátva. Erősítse étele testünket és szolgáljanak az Isteni Szellem megerősítéseként aki mindenben lakozik, minden módon, köszönhetően Neki, minden élet Teremtőjének.”
Miután elmondta ezt a gyönyörű imát, ismét néhány pillanatig csatlakoztunk a csendhez.
Azután, mielőtt ismét leültünk volna, a mester megszólalt: „Azért gyűltünk itt ma este össze, hogy megünnepeljük nagy örvendezéssel a két jelenlévő testvérünk sikeres küldetését a Földre. Firkon és Ramu jó munkát végzett. Osztozunk boldogságunkban, mely fáradozásaik eredményeként jutalmazza őket, mely egyben lehetővé teszi számukra, hogy visszatérhessenek szülőbolygójukra.”
Kristálytiszta pohárkák, aranyszínű folyadékkal, álltak minden egyes vendég előtt. Amint a Mester befejezte a beszédet, felemelte poharát, mondván: „Igyunk egymás megáldására és társainkra, bárhol legyenek is.”
Adamski szájához emelte az italt, tudatában volt annak, hogy a valaha is kóstolt legfinomabb italt csúsztatja le a torkán, ezért semmit sem akart elveszteni a bukéjából. Nem az a fajta részegítő természetű ital volt, mint oly sok bor, mely ezzel a nem kívánatos hatással rendelkezik, ha mértéktelenül fogyasztja.
Amint felemelték poharaikat Ramu és Firkon egészségére, meghatározhatatlan forrásokból halk zene árasztotta el a termet. Adamski soha életében nem hallott korábban ilyen jellegű muzsikát, úgy tűnt, teljes lénye vibrál tőle; a dallam különös és mégis gyönyörű volt, csak néhány alkalommal emlékeztetett bármiféle földi dallamra.
Mivel ez volt az első alkalom, hogy egy asztalhoz ülhetett Adamski más világok lakóival, természetesen rendkívül kíváncsi volt milyen ízekkel ismerkedhet meg kitűnő konyhaművészetük révén.
Az asztal mindkét végén, és a közepén is, gyönyörű, gyümölccsel töltött tálak voltak. A legkülönfélébbeket lehetett köztük látni, egyikük pontosan úgy festett, mint egy piros alma, ám fürtökbe rendeződött. Sült krumpli ízűnek bizonyult, mikor Adamski megszagolta. Ám amikor megkóstolta, az ízét leginkább az érett barackhoz találta hasonlatosnak, kissé cseresznyés és almás beütéssel egyaránt. Egyetlen nagy magot tartalmazott, mely úgy festett, mint egy alaposan megtermett almamag.
Egy másik gyümölcs hatalmas málnára emlékeztetett, mind megjelenésében, mind ízében. A legkisebb ezek közül a bogyók közül körülbelül négyszer volt méretesebb, mint nálunk a legnagyobb.
A köztes helyeken kancsószerű alkalmatosságok kaptak helyet, a legkülönfélébb gyümölcslevekkel és másfaja italokkal. Mindez magyarázatot adott a sokféle és különböző méretű pohárka jelenlétére. A második ital, amit Adamski kipróbált a tiszta málna léhez hasonlított ízében.
Az ételt az a két hölgy szolgálta fel, akik az asztal két túlsó végén foglaltak helyet. Először gőzölgő tálakat hoztak, teli zöldségekkel, a közvetlenül a fal mellett felállított tálaló asztalról. Az egyik tartalma közönséges sárgarépának tűnt, állaga azonban nem tűnt annyira keménynek, az íze pedig édes-savanykás volt. Egy második zöldség nagyon hasonlított a krumplihoz. Ezeket, habár megpucolták, természetes alakjukban szolgálták fel. Sárgás árnyalatuk volt, és habár erezettségük nem volt olyan erős, mint egy paszternáknak, az íze azonban hasonlatos volt ahhoz, enyhe citromos mellékízzel.
Sok egyéb zöldségfajta is volt, melyeket Adamski nem kóstolt meg. Ezek a természetes ételek, valamint a ma esti érzelmei, olyannyira megosztották, hogy úgy találta, nincs egyáltalán semmi étvágya. Megpróbálta elhessegetni tudatából, mi is az egész ünnepség értelme. Firkon és Ramu, a jó barátai, indulófélben vannak távoli otthonaikra…
Ám mégis elfogadott egy kis darab, igen sűrű állagú és sötét színű kenyeret, és egy első ránézésre húsnak látszó szeletet. A kenyérnek aranyos árnyalata volt, és íze olyan, mintha elsősorban diófélékből készült volna, habár úgy tűnt, az őrölt gabona íze is felismerhető benne. Ahogy megkóstolta a barna szelet „húst” és mentálisan összehasonlította az ízét a jól ismert marhaszelettel, Kalma szólította az asztal túlsó feléről.
„Ez egy vénuszi szárított gyökérfajta – magyarázta. – A Vénuszon a friss növényeket használjuk főzéshez, mivel sokkal jobb az ízük, az utazásainkon azonban szárított formában szállítjuk. Ugyanolyan tápláló és ugyanannyi fehérjét tartalmaz mint a hús, ám könnyebb az emberi szervezetnek feldolgozni. Egy szelet ebből a gyökérből ugyanolyan tápértékkel bír, mint egy fél kiló marhahús, az általatok elkészített módon. Nagyszerű kísérőként is szolgál más ételekhez.”
Az étkezés befejezéseként hatalmas süteményt szolgáltak fel. Habár kinézete alapján úgy mutatott, amit mi angyal-ételnek hívunk, amikor viszont felszeletelték, láthatóan nem rendelkezett azzal a szivacsos-puha állaggal, mint az a sütemény. Továbbá, habár főként fehér volt, sárga erezeteket tartalmazott szerte. Az állaga nagyon finom volt és szinte elolvadt a szájban. Meglehetősen édesnek tűnt, amikor azonban a sárga külön vált a fehértől, az íz megváltozott valami nehezen leírható változatra. Mindent egybevéve, Adamski kitűnőnek találta.
Amikor elkezdte figyelni a többieket és hallgatni vidám beszélgetésüket, úgy tapasztalta, senki sem tömi tele magát az ételekkel, ellentétben azzal ahogy a Földön megtörténik fogadásokon. Ennek ellenére láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát.
Az étkezés végén a nők és jó néhány férfi felálltak székeikről és elhordták az edényeket. Csodálatos módon, amivel Adamski már kezdett megbarátkozni, hirtelen hatalmas ajtók nyíltak az asztal mögött, egyenesen a konyhába vezetve - fal ezen része korábban teljesen egységesnek és szilárdnak tűnt. Ide hordtak ki mindent, ebbe a helyiségbe. Egy percen belül a vendégek visszatértek a helyükre és az ajtók bezárultak mögöttük.
A háttérből szűrődő zene most elhallgatott, ahogy az egyik férfi felállt a székéről. Bármiféle kíséret nélkül énekelni kezdett saját anyanyelvén. Mivel Adamski egy szavát sem értette, hangjának lenyűgöző szépségét figyelte.
Amikor befejezte, Ilmuth szólalt meg: „Ez a dal a búcsúról és a hazatérő Testvérek megáldásáról szólt.” – A zene újból felerősödött láthatatlan forrásából, hangosabb volt mint korábban, és élénkebb dallamú.
Mindez magyarázatot nyert, amikor két nő felállt és az asztalok közötti üres területre sétált, majd elkezdett mozogni a zene ütemére, összhangban azzal. Később, ahogy Adamskinak elmondták, a tánc a Világegyetem erejét szimbolizálta.
Miközben figyelte, ráébredt, ahhoz, hogy valaki utánozni tudja őket, kettős ízületekkel és egy kisgyerek hajlékonyságával kellene rendelkeznie. Csodálatos látvány volt látni minden egyes mozdulatukat és testtartásukat, egyiket a másik után, a természet-utánzásukat a langyos, nyugvó víztől a legszörnyűbb űrviharig.
Leírni ezt a ritmust teljességgel lehetetlen, egyaránt volt elbűvölő és mélyen felkavaró. A fiatal táncosok tökéletes szépséggel rendelkeztek, és úgy tűnt, ruhájuk változtatja a színék, mozgásuk közben, habár láthatóan semmiféle fény nem világította meg őket. A szó „kecsesség” felsőfokban sem fejezi ki azt a gyönyörűséget amit előadásuk mutatott.
Amikor a tánc véget ért, és kis idő eltelt, a mester néhány szót mondott Orthonnak, aki átjött arra az oldalra, ahol Adammski ült. „Nos – kezdte -, szeretnénk neked mutatni néhány vénuszi helyszínt. Olyan helyszíneket, melyeket e hajóról közvetlenül lehet látni.”
Adamski megörült a csodálatos lehetőségnek, hogy mindezt csatolhatja úti beszámolójához, és azon kezdett el tűnődni, vajon hol fog a kép megjelenni. Ám sehol sem volt képernyő. Teljesen ledöbbent tekintete előtt a fények elhalványultak, és az első helyszínt megjelent a terem üres terében függve!
Orthonnak tetszett Adamski döbbenete és magyarázni kezdett: „Van egy bizonyos fajta kivetítőnk, mely képes sugarak kibocsátása pontosan a kívánt távolságra. Bármilyen távolságra. A határpont úgy viselkedik, mint valami láthatatlan képernyő, ahol a képek megjelennek színesben és háromdimenziós valóságukban.”
A helyszín, mely most éppen látható volt, valójában „ott” volt, és a legnagyobb nehézséget jelentene pontos leírása, a legnagyobbat, amivel ezen az űrhajón Adamski találkozott. Csodálatos hegyeket látott, néhány csúcsát fehér hófolt fedte, mások csupaszak és sziklásak voltak, nem tértek el jelentősen a földiektől. Némelyiket sűrű erdőség takarta, látható volt amint patakok és vízesések futnak alá a hegyoldalakon.
Orthon közelebb hajolt hozzá és azt súgta: „Sok tavunk van és hét óceánunk, valamennyi összeköttetésben áll egymással vagy természetes, vagy mesterséges a kapcsolat.”
Jó néhány vénuszi várost is mutattak neki, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Valamennyi azt a benyomást keltette, mintha valamiféle mesevárosokat szállítottak volna oda. A szerkezetük csodálatos volt, semmiféle egyhangú vonalak. Számos közülük prizmaszerűen sugárzó kupolát hordozott, mindez nagyszerű, életteli légkört kölcsönzött az településnek.
„Amikor beáll az éjjeli sötétség – mondta halkan Orthon – a színek elhalványodnak, a kupolák pedig lágy, sárgás fényt kezdenek sugározni magukból.”
Minden város kör- vagy ovális formát követett, és semmiféle módon sem látszott túlnépesedettnek. Ezek között az összpontosított települések között tágas lakatlan térségek terültek el.
Az emberek, akiket Adamski látott a városok utcáin, úgy tűntek, mint akik az ügyeiket intézik, pontosan úgy, mint a földi emberek, kivéve a nálunk jellemző rohanást és idegeskedést, ami annyira jellemző ránk. A ruházat is hasonlatos volt, minden egyes ember a saját ízlésének megfelelő öltözetet viselt, egyfajta általános stílusirányzatot követve. Adamski úgy becsülte, a legmagasabb ember, akit látott, úgy 195 cm-es lehetett, a felnőttek átlagos magassága nagyjából 165 cm-t tehetett ki, a legkisebb pedig nem volt nagyobb bő egy méternél. Ez utóbbi talán gyerek lehetett. Nem lehetett benne biztos, hiszen nem látszott rajtuk úgy az életkor, ahogy rajtunk. Biztos volt benne, egyértelműen látott néhány gyereket is, jóval alacsonyabbat az egy méteresnél is. Összehasonlításképpen a gépkocsijainkkal, melyek valakinek egyik helyről a másikra való szállítását szolgálják, olyasmi eszközöket látott, mint az anyahajó, csak persze sokkal kisebb méretekben. Láthatóan közvetlenül a talaj felett siklottak, mint azok a „buszok”, melyeket a Holdon is látott. Ezek, a mi gépkocsijainknak megfelelve, a legkülönbözőbb méretű járművek, szállították a lakosokat, némelyiknek nyitott teteje volt.
Adamski eltöprengett, miféle meghajtással közlekedhetnek, mire Orthon újra közel hajolt a füléhez és megmagyarázat: „Pontosan ugyanazt az energiát használják, mint ami az űrhajóinkat működteti.”
Az utcák szépen néztek ki és gyönyörű virágok övezték őket, mindenféle színben.
A következő helyszín egy tóparti strandot mutatott. A homok hófehér volt és finom. Hosszú, alacsony hullámok futottak végig rajta már-már hipnotikus nyugalmat kölcsönözve a tájnak. Sok ember volt a parton és a vízben. Azon morfondírozott, vajon miféle anyagot használnak fürdőruha készítésére, hiszen egyáltalán nem látszott nedvesebbnek, amikor kijöttek a vízből, mint előtte.
Kalma, aki odaült Adamski mellé, megoldotta a rejtélyt: „Az anyag nemcsak teljes egészében vízálló, de vannak olyan összetevői is, melyek a napsugárzás bizonyos káros elemeit visszatükrözik. Miként a Földön is – folytatta -, ezek a sugarak sokkal veszélyesebbek, amint visszaverődnek a víz felszínéről, mint szárazföldi terepen.”
Most a Vénusz egyik trópusi vidékét látták. Adamski örült, hogy mindezt felismerte az általános jellemzőkből, számos fa emlékeztetett a mi szomorú fűzünkre, a lombozatuk jellemzően aláhajlott. A színe azonban és a levelek megjelenése teljesen különbözött azoktól.
Mint elképzelhető, Adamskit igencsak érdekelte az állati élet, mely szintén feltűnt a különböző helyszíneken. A vízparton észrevett egy rövidszőrű kutyát. Máshol, madarak, különböző színben és méretben, kissé különböztek a földiektől. Egyikük pontosan úgy festett, mint a mi vadon élő kanárink. Látott lovakat és teheneket vidéken, egyaránt kisebb testméretűeket a Földön megszokottaknál, egyébként igen hasonlatosakat. Úgy tűnt, a Vénusz gazdag élővilággal rendelkezik.
A virágok szintén emlékeztettek a Földön növőkre. Azt lehet elmondani, a vénuszi és a földi állat- és növényvilág összehasonlítása kapcsán, hogy a színvilág és az izmok felépítésében különbözött csak. Ez, magyarázata Kalma, a bolygón állandóan jelenlévő párásság miatt van így.
„Mint azt mostanra már megtanultad – mondta – az embertársaink igen ritkán látják a csillagos eget, ellentétben a Földdel. A légkörünkön túli egek szépségeit csak utazásaink és tanulmányaink révén ismerjük.”
A legutolsó képen egy kifejezetten gyönyörű nőt mutattak férjével és tizennyolc gyermekükkel, mindannyian teljesen felnőttnek látszottak. A házaspár korai harmincéves fiatal pár benyomását keltette.
Ezzel ért véget a bemutató, s Adamskit felkérték, tegyen fel kérdéseket. Először azt tudakolta, miként hat, ha egyáltalán, a vénuszi lakosokra a folyamatosan felhős Vénusz.
Orthon felelt: „Azon túl, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a légkörünk további tényezőt jelent ahhoz, hogy az átlagos élettartamunk eléri az ezer évet. Valamikor a Földön is volt ilyen légkör, az ember éveinek száma messze a jelenlegi felett állt viszonyításképpen.
„A bolygónkat övező felhőzet egyfajta szűrőrendszerként szolgál, csökkenti a sugárzás romboló erejét, mely egyébként belépne az atmoszférába. Felhívom a figyelmedet egy feljegyzésre, a saját Szentírásotokban. Ha figyelmesen tanulmányozod, észreveheted, hogy az emberi élettartam a Földön a Földön akkor kezdett csökkenni, amikor a felhőzet aránya is csökkent és az emberek első alkalommal megpillanthatták a csillagokat.”
„Érdekelhet téged, hogy megtudd, a Földeteken jelenleg általános változás megy végbe. Ez a változás bármelyik pillanatban véget érhet, befejezvén egy komplett változási ciklust, hogy kitöltse azt; jelenleg vízzel fedett szárazföldek nagy része kiemelkedik. Az elkövetkezendő években ez a vízzel átitatott talaj párolgásnak indul majd, mely ismét folyamatos felhőrendszer vagy ’égboltozat’ kiépülését eredményezi majd a Föld körül. Ebben az esetben az átlagos élettartam újra elkezd majd növekedni, és az emberek a bolygótokon megtanulnak élni a Teremtő törvényei szerint, ismét elérhetitek az ezeréves életkort egyetlen testben.”
„A Földön ez a változás az oka annak a folyamatos megfigyelésünknek, melyet rászentelünk, ez teszi különlegesé más bolygók között a Galaxisunkban. Egy bolygó életében bekövetkező drasztikus változás különböző következményekkel járhat: valamilyen szinten minden bolygóra hathat, egyúttal határozottan megváltoztatja azokat az útvonalakat, melyeket az űrutazásainkhoz használunk.”
„Bizonyára bármiféle erőszakos változás hatalmas katasztrófát okozna a Földünknek, ugye?” – kérdezte Adamski.
„Ebbe az irányba mennek a dolgok – válaszolta. -, és habár a törvények, melyek kormányozzák az ember dolgait a világban, melyben él jelenleg, minderről a földi emberek semmiféle megértéssel nem rendelkeznek; nyomatékosítani szeretném, hogy az általuk oly hűségesen követett téves út a felelőtlenségük egyenes következménye, ez okozza bolygótok instabilitását. A különböző korokon át számos jelzés és ómen tűnt fel, ezeket embertársaid figyelmen kívül hagytak. Sok ezek közül a Szentírásban, mint próféciák szerepelnek. Embertársaid azonban nem veszik komolyan ezeket. Habár sok közülük beteljesedett, a leckéket mégsem tanulták meg. Egyáltalán nem bölcs dolog függetlenné válni a Teremtőtől. Az emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, melyet ő nyújt felé.”
„Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára, mint önmagára, az egyik ember tükre a másiknak. Nem a Teremtő kívánsága az, hogy az emberiség kegyetlen módon önmaga ellen forduljon és önkényes mészárossá váljon.”
„Tudom – válaszolta Adamski -, hogy valamiféle új ciklus felé közelítünk. Néhány földi testvérem Aranykornak nevezi, mások a Vízöntő korszakának. tudnátok ezzel kapcsolatban valami felvilágosí1tással szolgálni?”
„A mi bolygónkon nem hívjuk így a változásokat, habár mindannyian tudjuk, fejlődés. Azonban válaszolva kérdésedre, hogy te is megértsd mindezt, elmondható, hogy a Kozmikus Kor felé közelítetek, habár nagyon kevesen értik meg közületek ennek jelentését. Nektek már megvan a magatok Arany Kora, hiszen jobban imádjátok az aranyat mint az Istent. És egy Vízöntő Kor, miként hívjátok már rátok tört egyszer, elégnek kellett, hogy legyen. Mindkét korszakot magatok mögött tudhatjátok már. A puszta megnevezése ezeknek a koroknak már egy-egy blokkolás feloldását jelenti a megértési folyamatotokban. A földi embereknek meg kell tanulniuk ritmusosan fejlődni a természet változásaival és nem pedig a saját elképzelésük szerint.”
„Hogyan – kérdezte Adamski – írnád le a Kozmikus Kort?
„Igazából jobban szeretnénk Kozmikus Megértésnek nevezni. Első alkalommal érkezett el jelenlegi civilizációtok arra a szintre, széles értelemben tekintve, hogy tudomást szerzett lakható világok létezéséről, a tiétek mellett. Az űrhajóink megjelenése, amit nagy számban alkalmazunk a Föld legkülönbözőbb területein, még azok számára is, akik ebben az egészben nem hisznek, nem sok választási lehetőséget hagynak. Az első alkalommal a jelenlegi emberiség életében a bolygótokon, mindent legyűrő bizonyítékok kezdenek körvonalazódni azzal kapcsolatban, hogy az élet nem valamiféle véletlenszerű esemény nyomán jött létre a Földön, mint ahogy azt a legnagyobb csillagászaitok állítják. Az emberiség azért jött létre a Földön, mert a bolygótokon a Végtelen Egy utasítására mindez megtörtént, az ő Isteni Törvényeivel összhangban.”
„Űrhajóink olyan manővereket hajtanak végre a fölétek boruló égen, amilyenekre egyetlen földi nemzet gépei sem képesek. A tudósaitok pontosan tudják ezt. A kormányaitok is tudják. A pilótáitok szerte a földön látnak minket és le vannak nyűgözve. Az emberek ezrei néznek fel az égre és ámulatba esnek. Még több ezren vannak azok, akik felbukkanásunkat remélik.
„Mindez előre meg lett mondva a régi korok emberei által. Megmondták lejegyzett próféciáikban, hogy az egész világ összezavarodik, és hogy jelek tűnnek fel az égen, ezek: az Istenek Fiai eljönnek majd a Mennyekből.”
A Föld adja ezt az embereknek. A feltételek jelenleg adottak ahová helyeztek benneteket, a halál árnyékába. Az egész világotok össze van zavarodva. És mivel az elnevezésetek a külső világűrre nézve ’Menny’, és mivel mi is az Isten Fiai és lányai vagyunk, nem lenne lehetséges hát, hogy az ősi prófécia most teljesedik be?”
„Szintén előre megmondták, hogy amikor az idők elérkeznek, a Föld sötét fajai felemelkednek és az egyenlő elbánás jogát követelik, és sok-sok szabad ember hosszú időn át elutasítja őket, mert a saját bőrük világosabb. Ez nem olyan prófécia, mely ezekben a napokban teljesedik be?”
„Láthatod, jól ismerjük világotok történelmét. Az alapeszme, miszerint ’Barátságtartók vagyunk’ minden egyes társadalom irányában érvényes, bárhol is legyen. Ennek a szabálynak betartása kapcsán jövünk hozzátok és mondjuk: ’Engedjétek meg, hogy a Világegyetem Legfelsőbb lénye vezesse világotokat és akkor bajaitok mint a sötétség a fény előtt, megszűnnek.’ Mit érne az ember a élet lehelete nélkül? És ki adná ezt neki? Nem található meg talán mindenhol, hogy minden javára váljon? Hagy tudja meg az ember, hogy az Isten nem valami távoli helyen van, hanem minden egyes megtestesülésben, és magában az emberben is.”
Orthon megállt a beszédben egy pillanatig, Adamski előrehajtott fejjel gondolkozott szavain. Lassan, tudatában kezdett lenni annak a melegségnek, mely kitöltötte lelkét. Felnézett, és látta maga körül az őt figyelő arcokat, és érezte, milyen áldást sugárzó pillantások áradnak feléje.
Aztán a mester felállt és közel lépett hozzá. Amint Adamski is felállt, a többiek is így tettek.
„Fiam – mondta, mélyen Adamski szemébe nézve -, sok dolog, amit a testvéreink mondottak neked ellentétben áll azzal, amit embertársaid tanultak és amiben hisznek, hogy igaz. Ez, önmagában, még nem fontos, mivel amit tegnap tanultál, csak arra való, hogy megtedd a következő lépést a mélyebb megértés felé, amit majd holnap megszerezhetsz. Ez a fejlődés törvénye. Ha egyszer valaki a helyes úton jár, nem is cselekedhet másként. Létfontosságú, hogy az emberek együtt dolgozzanak és küzdjenek, nyitott elmével, pontosan tudván azt, hogy minden kérdésre sohasem kaphatunk választ. Létezik egy csalhatatlan útmutató, mely alapján meghatározható, hogy valaki a helyes úton jár, vagy sem. A dolog nagyon egyszerű. Ha a gondolataitoknak és a tetteiteknek az eredménye gonosz, akkor az út, amit követtek, eltávolít benneteket az Ő pártfogásának fényétől. Ha jó dolgok követik az útján, melyen jár, akkor az életetek, a gyerekeitek élete és a gyerekeitek gyerekeinek élete örömteli lesz. Áldásos állapot, nem szakítja meg betegség és küzdés, lesz az örökké tartó örökségetek.”
Megérintette Adamski kezét búcsúzásul és csendben elhagyta a termet, szavai továbbra is ott vibráltak e hallgatásban.
Adamski feltekintett barátainak arcába, igyekezvén mindegyiket memóriájába vésni. Nem köszönt el senki szavakkal, ám felemelték kezüket búcsúzásul, miként Adamski is. Aztán követte Orthont aki elkalauzolta a szállítón vissza a Kutatóhoz.
Firkon és Ramu mindketten csatlakoztak hozzá a városig tartó visszaúton. Nem beszélgettek.
Amikor visszatértek a hotelhez és elérkezett a búcsú ideje, a kedves barátoktól való elválásé, heves érzések ragadták el. Összeütötték kezüket és Ramu csendesen azt mondta: „A végtelen Egy áldása kísérjen téged.”
Adamski hátrahagyta őket és felment az üres szobájába.

Váratlan utóirat 

1955. április 25.
Már nyomták a nyomdában e könyv lapjait, amikor egy rendkívül fontos esemény történt éppen most, amit feltétlen le kell jegyezni és rohanvást átadni a kiadónak.
Tegnap egész nap, április 24-én, a vasárnap megszokott számú látogató kereste fel házát a Palomar Teraszokon, eltöltve az időt a nap korai részétől, későig. Amint találkozott és beszélgetett velük, egyre növekvő mentális figyelmeztetést kezdett érezni Testvérei részéről. Késő volt már, amikor a legutolsó pár is elment és Adamski bement a szobába, megpróbálván, ám sikertelenül, aludni. Egy órán belül, a sürgető érzés egyre erősödött, erre elment a városba, mert egyre csak erősödött. Késlekedés nélkül indulnia kellett.
A hosszú úton a városba azon tűnődött, vajon a legutolsó találkozásukkor felvetett kérésre kap-e feleletet. Azt kérdezte, vajon lehetséges lenne-e fényképeket készíteni egy űrhajó belsejében azért, hogy további igazolással szolgálhasson a kételkedőknek és azoknak is, akik elfogadják a történet hitelességét. Eltekintve attól a benyomástól, hogy mindezt nem lesz olyan könnyű elérni, mint ahogy gondolta, a Testvérek egyike tett egy megjegyzést, amiről Adamski biztos volt, hogy teljesedni fog. „Ha sikeresek is lennénk – mutatott rá -, kétlem, hogy bármiben is megváltoztatná a szkeptikusok hozzáállását, mivel a földi ember teljességgel hamis szemlélettel él más bolygók irányában, és az azokon uralkodó feltételekkel kapcsolatban.”
Akárhogy is, Adamsi hagyta, hogy reményei növekedjenek…
A szokásos helyre ment és tervei szerint találkozni akart egy férfivel, akinek az egyik korábbi találkozón mutatták be, egyik Testvért váltotta fel, aki hazatért szülőbolygójára. Késedelem nélkül kihajtottak a sivatagi helyszínre, ahol egy Kutató, pontosan olyan, mint amilyent az első találkozó alkalmával látott, várt rájuk. Amint beléptek a kis hajóba, Adamski rápillantott az órájára és látta, pontosan hajnali 2.30 van. Miután a pilóta üdvözölte, megkérdezte, magával hozta-e a fényképezőgépét. Természetesen! Kis Polaroid gép volt, nemrégiben vásárolta. Soha sem látott hasonlatosat, ezért megkérte, hogy mutassa meg működését.
„Ezt a találkozót kizárólag azért szerveztük, hogy beteljesedjenek a fényképezéssel kapcsolatos reményeid, melynek a legutolsó találkozáson adtál hangot – mondta. – Semmit sem tudunk garantálni a felvételek tisztaságát illetően, ez úgyis csak később fog kiderülni, ám megpróbálunk egy képet készíteni hajónkról, amint éppen a fedélzetén vagy. Ehhez bőven elegendő lenne, ha a mi saját fényképészeti technikánkat alkalmaznánk, ám ez nem fog megfelelni a te céljaidnak. Fényképezőgépeink és filmjeink teljes egészében elektromágneses elven működnek, a Földön pedig nincs alkalmatos eszköz az elkészült képek megtekintésére. Így hát a tiédet kell használnunk és majd meglátjuk, mire jutunk.”
Adamski teljesen elmerült fényképezőgépe működési elvének magyarázatában, semmiféle mozgást nem észlelt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a bejelentést: „Itt vagyunk!”
Felnézvén látta, hogy a Kutató ajtaja kinyílik. Aztán, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy egy kis anyahajó tetejére szálltak le. „Kicsi”, mivel nem volt olyan hatalmas, mint azok, amelyeken eddig járt. A bejáratot, mely ebbe a kisebb szállítóhajóba vezetett, csak halványan lehetett látni, Adamski barátai azonban kiléptek, s jelezték számára, kövesse őket. Végighaladtak a szállító bejáratán majd egy újabb zsilip következett, egy kisebb, mely a közeledésükre kinyílt. Újabb meglepetés következett, nem tűnt úgy, hogy bármiféle további hasonló ajtó lenne ezeken a szállítókon. Kiderült, ez itt éppen egy liftet rejtett, Adamski pedig nagy örömmel fedezte fel Orthont a lift platformján állva. Hívására, Adamski mellé lépett. A férfi, aki keresztülvezette őt a szállítón, visszafordult a Kutatóhoz, társával együtt, akinél Adamski a fényképezőgépét hagyta.
A lift hasonlatos volt a nagy szaturnuszi anyahajón látotthoz. Leereszkedtek körülbelül a hajó feléig, ahol kémlelő ablakok sora tűnt fel halványan, a hajó hosszanti oldala mentén végig. Itt a felvonó megállt és Adamskiék kiszálltak.
Orthon elmagyarázta, hogy ő megáll az kémlelőnyílás előtt, Adamski pedig a mellette lévő előtt, miközben a férfi, a Kutatóról, megpróbálja elkészíteni a fényképet. A Kutató most egy kissé távolabbra repült.
Adamski észrevette, ennek a szállítónak a kémlelőnyílásai duplák, közel két méternyi a távolsága külső és a belső üveg között. A belső üvegek mögött álltak és Adamski azon tűnődött, vajon miként készülhet jó felvétel ilyen körülmények között, kis fényképezőgépével, ennyi üvegen keresztül!
Nagyon bonyolult volt megbecsülni a távolságot és a méreteket a világűrön keresztül, bármiféle viszonyítási alap nélkül. Azonban úgy tűnt számára, a Kutató nagyjából harminc méterre lebeg az anyahajótól. Gömb alakú felső csúcsáról fénysugarat bocsátott a nagy hajóra. Időnként ez a fénysugár nagyon erős volt, aztán kevésbé volt erős. Amint a felvételek mutatják, megpróbálták kikísérletezni a szükséges fény erejét, hogy megfelelő képet kapjanak az anyahajóról és ugyanebben az időben le tudják képezni a kémlelőnyílások mögött álló Orthont és Adamskit.
Miközben ez történt, az anyahajó és a Kutató sugárzását egyaránt a minimálisra csökkentették. Adamski később megtudta, a férfiak bizonyos szűrőket helyeztek a fényképezőgép lencséje elé, hogy megóvják a filmet az űrhajó mágneses behatásaitól. Az egész egyfajta kezdeti kísérletnek számított, ahogy az tisztán látszott a fotókon, különböző távolságokat és megvilágítási viszonyokat próbáltak ki.
Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy Adamski elkezdte átkozni magát kellő előrelátásának hiánya miatt, amiért nem hozott a várost elhagyván tartalék filmeket. Komoly hátrányt jelentett ez a körülmény a Testvéreknek, kevés lehetőségük maradt kipróbálni és eltalálni a megfelelő beállítási megoldásokat. Eközben a férfiak dolgoztak Adamski fényképezőgépével, alaposan tanulmányozták az eredményt. Talán megoldhatónak tűnt számukra részletesebb és jobb minőségű felvételeket készíteni majd, egy esetleges újabb találkozó során.
Meglehetősen hosszú idő telt el addig, míg jelzés érkezett a Kutatóról, visszatérnek a szállítóra. Adamski figyelte a liftet, amint az felemelkedik az űrhajó tetejére. A nyílás feltárult, és a felvonó újra visszatért Adamskiék szintjére a Kutató pilótájával, Adamski fényképezőgépével a kezében. A pilóta csatlakozott hozzájuk, s habár rossz minőségű felvételeket vártak - beszámolója szerint -, mégis aránylag sikeresen teljesítették küldetésüket, továbbá, legalább két felvételt tartalékolt a szállítóűrhajó belseje fényképezése céljából.
Adamski gyenge eredményre számított, ezért kellemes meglepetésként hatott a számára, amikor megmutatták neki az eredményt.
Miközben mindhárman a hajó eleje felé sétáltak, Adamski meglátott egy félrehúzható falat, egy bejáratot tárt fel, mögötte alagútra emlékeztető folytatással. Túlnan kis terem, két pilótával az irányító pultoknál.
Mivel a hajó vége átlátszó volt, s belül mindenhol különböző ábrák fénylettek, mindenfelé sok-sok fény, Adamski reményei felcsillantak a sikeres fotózás lehetőségétől. Minden fényt lekapcsoltak bent, mire szinte tökéletes sötétség borult a helyiségre. A két fotózási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a szállítón – a Kutatóhoz képest - tapasztalható jóval erősebb mágneses hatások következtében.

Egy dolog bizonyításra került. Valamiféle, az általunk használt filmekhez még ki nem fejlesztett szűrőkészülék használata nélkül lehetetlenség tiszta felvételeket készíteni az űrhajó belsejében. Amikor Adamski megkérdezte, hogy egy jobb fényképezőgép, igényesebb lencsékkel több sikerrel kecsegtetne-e, azt a választ kapta, hogy bármiféle ilyen jellegű eszköz hatástalannak bizonyulnak, mert az egész probléma a film miatt van.
Amikor az utolsó két kép elkészült, a fények az űrhajóban ismét életre keltek. Mindhárman visszatértek a felvonóhoz és felemelkedtek az űrhajó tetejére. Amint a nyílás feltárult, Adamski megpillantotta a Kutatót a szállító tetején kialakított bázisán. Orthon búcsúzóul megérintette Adamski kezét, majd a Kutató pilótája és Adamski belépett a várakozó űrhajóba. Amint a fedélzetére értek, az ajtó bezárult mögöttük és abban a pillanatban már úton is voltak.
Adamski számára lehetetlennek bizonyult megbecsülni, milyen távol lehetnek az űrben, a teljes időtartam a Föld elhagyása és a visszaérkezés között kicsivel több mint kettő és fél órát tett ki.
Ismét a Földön Adamski és barátja hátrahagyva a pilótát, odasétált, ahol a kocsit hagyták. Nem sokkal reggel hét előtt járt az idő, ezért a társa Adamskit a otthonának bejárata előtt tette ki. Habár Adamski meghívta őt, jöjjön be egy kávéra és reggelire, ő megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázván, nem szabad késnie a munkájából, amit arra az időszakra vállalt, amíg a Földön tartózkodik.
Az elváláskor közölte, Adamskinak teljes mértékben tisztában kell lennie azzal, hogy mindent el fognak követni a fényképek hitelességének letagadása érdekében. Ez nem szabad, hogy befolyásolja. Minden ember szabadon dönt, hogy elfogad vagy visszautasít fényképekkel alátámasztott állításokat. Azonban minden egyes embernek fel kell fognia, személyes véleménye semmiféleképpen nem befolyásolja azt, mi a valóság. Ha valakinek hitelesítésre van szüksége, elég ha a történelemhez fordul, majdnem bármelyik korban, szinte bármelyik évben. A földi tömegek számára a földhöz kötöttség, a tagadás, mindig könnyebben járható útnak bizonyult, ha új csodákról volt szó, mint szembenézniük saját korlátozott tudásukkal az új, mesés dolgok iránt, melyek a Végtelen Világegyetemben csupán arra várnak, hogy felfedezzük őket.
„Más világokon élő testvéreknek, az emberi lényeknek, mint mi magunk is, köszönettel tartozom mindazért amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élő testvérekről, akikről beszámoltam, tudom azt, sokan már felkészültek. Mint mindig, a szkeptikusok most is résen állnak, hogy mindent elsöprő bizonyítékokat követeljenek, arról, hogy a világűr lakott, számos bolygót népesítenek be emberek, közte olyanokat is, melyek messze előttünk járnak.”

VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése